Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 4. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE P. WEISSMAHR BÉLA S. J. TEOLÓGIAI TANÁRRAL - Zimányi Ágnes: Krisztusi engedelmesség
volt győződve, hogy a tiszta evangéliumért, az emberek üdvösségéért küzd. A jó mozgatta, de hogy voltaképpen mi történik az emberi lelkiismeretben, azt nehéz megmondani. Az önigazolás mindig a jó érdekében történik, és míg az ember nem lát át mindent, ebbe belecsúszhat alapvető tévedés és maga is azt hiszi, hogy igazán a jóért küzd. Isten mindenkit a lelkiismerete szerint ítél meg. A lelkiismeret szavát el lehet ugyan hallgattatni, mégis valamiként minden ember tudja, hogy hányadán áll, ha másnak, vagy önmagának sem vallja be, s ha nem is tudja mindig, de a döntő pontoknál igen. Nehézség lehet, hogy a lelkiismeretre való hivatkozás könnyen előszedhető érvvé válhat a köteles engedelmesség megtagadására. Olyan helyzetek állhatnak elő, hogy valaki lehetetlenné teheti magát a közösségében. — Tetten léiét ezt érni? Megközelíthető módszerekkel. A dolog elvileg világos; az elöljárónak a közösségen — például szerzetesi renden — belül joga van parancsolni. Az elöljárót is köti azonban az engedelmesség a rend alkotmányával szemben, s nem parancsolhat olyasmit, ami eltér ennek szellemétől és előírásaitól. Előírásait, ha mégis olyant parancsol, jog és kötelesség megtagadni, mert Istennek jobban kell engedelmeskedni, mint bármely emberi tekintélynek. Mint mondottam, akkor van probléma, ha az alattvaló azt mondja; ezt vagy azt, amit az elöljáró tőle megkíván, bűnnek tartja. Azért probléma, mert a lelkiismeretet nem szabad kényszeríteni. A nehéz helyzetben dialógusra van szükség, de végső döntés mégis az elöljáróé kell legyen. Ha nem tisztulnak ki a dolgok, a vívódó személy lelkiismereti szabadságát és méltóságát tiszteletben tartva az illető közösségnek joga, sőt kötelessége megmondani, hogy már nem tekinti olyannak, mint aki közösségükhöz tartozik. Mindenkor nagy beleérzéssel kell eljárni, ám esetenként a határozott, világos döntésre, az elhatárolódásra szükség van. A jó vagy rosszhiszeműség megítélése roppant nehéz. Nem is kell megtenni! Tekintse például Lefébvre esetét; ha számára lelkiismereti kényszer volt, hogy a pápát heretikus- nak tartsa, akkor nem cselekedhetett másként. Az egyháznak viszont joga volt megmondani, hogy őt és követőit nem tartja az egyházhoz tartozóknak. — Nem is baj, hogy többen lemaradnak az egyháztól? Ezek a szakadások fájdalmasak és botrányosak, sok embert megingatnak a hitben. De, hogy mi az igazi tragédia, azt nem tudjuk Az egyetlen igazi tragédia a kárhozat és, hogy ezek az események miként viszonyulnak az emberi üdvösséghez, azt egyértelműen nem tudjuk. Én abból indultam ki, hogy az illető teljesen jóhiszemű. Mindig ez a nagy kéndés. Jóhiszeműség vagy hatalomvágyó, öntelt, kevésbé erényes magatartások rejtőzhetnek egyes cselekedetek mögött. Egészen bizonyosan minden szakadás mögött ilyenek is voltak, teljes jóhiszeműséggel soha nem szakadt el senki. Ám, a legvégső pontot nem láthatjuk és ez így van jól. Magam sok pozitívumot látok a Boros László féle teóriában, miszerint a halál pillanata utolsó döntés elé állít bennünket, ott aztán ratifikálni kell a dolgokat jó vagy rossz irányba. A végső döntés persze az előzmények által erősen meghatározott. Az üdvösség és a kárhozat kérdését végeredményben nem tudjuk megítélni. Olyasvalami az, ami Isten és a személyes szabadságban döntő teremtmény között játszódik le. — Miért az engedelmesség a szerzetesi hármas fogadalom egyik alapja? Érdekes kérdés. Valóban, az evangéliumban a szerzeteseknél megvalósuló engedelmességről közvetlenül nincs szó, és a szerzetesség kialakulásánál is a szegénység és szüzesség voltak az elsők, melyek — mint evangéliumi tanácsok — az egyház tudatában felmerültek. Ám, az engedelmesség is korán megmutatkozott a közösségi élt vonatkozásában. Aki radikális módon törekedett a keresztényi tökéletességre, alárendelte magát egy lelkivezetőnek, azután egy apátnak. A közösségi életen belül az önakaratról való lemondás, az alárendeltség és alázatosság fontossá váltak. Az önakaratot olyasminek tekintették, ami az embert könnyen bűnbe viszi, könnyen saját kedvtelésének keresésére 222
