Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 4. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE P. WEISSMAHR BÉLA S. J. TEOLÓGIAI TANÁRRAL - Zimányi Ágnes: Krisztusi engedelmesség
Még jobban megvilágítanám a szabadságból eredő szükségszerűséget, mert ez elválaszthatatlan az engedelmesség kérdésétől. Ha az ember fejlődése folyamán leköti magát a jó mellett és szabad elhatározással azt a maga számára — mivel felismerte, hogy az számára jó, sőt a legjobb — kötelezővé teszi, az a szabadságnak nem a megszűnését jelenti, hanem a kiteljesedését. A szabadság azzal, hogy önmagát köti meg, vagyis magára vállal bizonyos szükségszerűséget, dinamikus önerejét demonstrálja. A szabadság választás lehetősége, de nem az a legszabadabb ember, aki soha nem választ semmit és mindig minden lehetőséget nyitva tart, hanem az, aki egyértelműen lekötötte magát a jó mellett, és lehetőleg minden más utat eltorlaszol maga elől, hogy a választott jót elhagyhassa. Az a szabadság, amely mindig csak lehetőségként kering önmagában, csupán potencia, mely nem valósult még meg. Ez a bizonyos értelemben vett fogalmi önellentmondás jellemzi teljes létvalóságunkat. A rossz választásának lehetősége tehát nem a szabadságunk igazi lehetősége, csupán valamiféle absztrakt szabadságra utal. A szabadság tulajdonképpen nem más, mint alapvető szellemi tendencia, amely értelmes. Az értelem, az igaz megtérése és akarása összetartoznak. Az a fajta szabadság, szabadakarat, amely függetleníti magát az értelemtől, vagyis értelmetlen dolgokat csinál, bizonyos értelemben szabadságnak nevezhető ugyan, de voltaképpen a szabadság perveltálása. Akkor tudjuk igazán meghatározni, hogy mi értelmes, ha tudjuk, mi a jó és igaz. Ennek keresésében az emberek sokszor rövidtávú érdekeiket veszik csupán számításba. A rövidtávú érdekekről azonban hosszútávon általában ki szokott derülni, hogy az nem volt igazán értelmes. Amit ugyanis az emberek keresnek, az nem valamiféle jó, hanem az igazi, a legfőbb jó. Alapvetően mindenki jót akar. Az a tragikus, ha valaki a jónak az akarása közben elhagyja a következetesen jót-tevés útját, mert akkor a jó akarása deformálódhat. S bekövetkezik a bűnnek, a rossz cselekdetnek a legnagyobb és legborzasztóbb büntetése, hogy a jót akaró ember vakká válik. A vakság növekszik benne és elvezethet a teljesen kiélt rosszhoz, amikor valaki valamit csak azért akar, mert ők akarja, mert az az ő akarata. Ez a teljes és tökéletes önbezárulás, kevélység és önistenítés. Önmagára irányultságában képtelen lesz az igazi jó megsejtetésére is. Romboló erővé válhat, pusztul- jék minden, de történjék az, amit én akarok. Bizonyos értelemben így tudom megérteni a történelem nagy pusztítóit. Hitler a bunkerban úgy vélte, ha neki pusztulnia kell, hát pusztuljon az egész német nép is. A sátán is a jót akarja, önmaga javát, önmagában bezárulva. Képtelen kilépni saját önistenítéséből és ezért létre jön a tökéletes vaksága a jóval szemben. Az Isten elleni lázadás állapotában megmerevedett és mérhetetlenül irigy azokkal szemben, akik még Isten felé törekszenek (in statu viae) anélkül, hogy elérték volna. Ha nekem nem jó — az ördög tudja, hogy neki alapvetően nem jó — másnak se legyen jó. Számára szörnyű, hogy amit ő nem ért el, mások elérhetik. Tudni kell azonban azt is, hogy a rossz jelenléte a fejldődő világban szükségszerű, s ez nem a végső rossz. Amig nem volt élet a világegyetemben a csillagok, az anyagtömegek felrobbantak, és ez a fejlődés útja volt; tehát jó. A rossz ott merül fel először, ahol élet van, ahol megjelenik az önállóságnak és az önbirtoklásnak a legelső csírája. Ahol élet van, szükségszerűen megjelenik a halál, sőt csakis a halál teszi lehetővé az életet. A biológiai halál nem feltétlenül rossz. — Mi a különbség az engedelmesség és az engedelmeskedés között? Az engedelmeskedést kicsit az engedelmesség kifigurázásának érzem. Ha mint igét használom a kifejezést, nincs probléma, az ennek megfelelő magatartást azonban az engedelmességgel szoktuk leírni. A nyelvhasználatban érzek bizonyos tendenciát, mintha a pejoratív értelem felé csúsztatná el a fogalmat, aki így használja. — Mikor jogos megtagadni az engedelmességet? Minden esetben, amikor az az Isten által követelt személyes magatartás ellentétére akar kötelezni. A lelkiismeret az, ami végeredményben döntő. Luther is valóban meg 221
