Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)

1991 / 4. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE P. WEISSMAHR BÉLA S. J. TEOLÓGIAI TANÁRRAL - Zimányi Ágnes: Krisztusi engedelmesség

Aki nem lép ki önmagából, megmarad a saját maga végességében, abban szortyog és bár természeténél fogva ott van benne a végtelenre való vágy, a végtelenhez való eljutást önmaga akadályozza meg önmaga számára. S ha ez teljes és végleges, akkor pontosan ez a kárhozat. Az abszolujumot, mely kezdeményszerűen, még nem kifejtve az emberhez tartozik, az ember a maga végessége miatt nem érheti el úgy, hogy csak magára tekint, mert így állandóan az önmagáról le nem hántható végességével találkozik. A személyes kapcsolatokban mindez sokkan könnyebben megragadható módon valósul meg, mert a személyes kapcsolatban nem lehet szerencsés viszonyt kialakítani úgy, hogy az egyik a másik fölött hatalmat akar gyakorolni. Csak ha az egyik szabadon átadja magát a másiknak, vállalva a rizikót, hogy az esetleg nem viszonozza a szeretetét, az önmagából való kilépését. Ám, pontosan e rizikó vállalása teszi lehetővé, hogy a másik is szabadon nyissa meg önmagát, szabadon válaszoljon. A két szabadság találkozásában olyan egység valósulhat meg, amely minőségileg messze felülmúlja az egymáson uralkodni akaró kapcsolatban létrejövő viszonyt. Életünkben dualizmus érvényesül a véges és a végtelen között, az én és a te között, és ez Istenre vonatkozóan is fönáll.

— Miként lehet ez föloldani?

Úgy lehet feloldani, hogy alapvetően már fel van oldva Isten által, csak meg kell találni a feloldás kulcsát és következetesen meg kell valósítani. Isten ugyanis a véges és végtelen viszonyát alapvetően szeretet-kapcsolatként gondolta el. Ezért alapvető, hogy az ember szabad lény. Isten teremtő kedve létrehozta a .világot, a csillagokat, a fákat, virágokat stb., de amig nincs valaki, aki — megcsodálva ezt a szépséget — Istent fel tudja ismerni, addig mindez csupán légüres térben elpuffogtatott szépség.

— Öncélú?

Az nem lenne baj, hogy öncélú, mert Istennél valamiként minden öncélú. Persze Istennél az öncéluság nem jelent önzést, hanem az isteni jóság teljes és semmi által nem szükségszerű — csak önmaga által szükségszerűnek akart — kiáradást. Az a fontos, hogy legyen szabad személy, aki mint önállóság áll Istennel szemben. S ez kezdettől fogva így van, mert Istenben magában az eredeti valóság Isten egysége és többsége; háromsága. Voltaképpen minden erre az alapvető hittitokra megy vissza. Istenben megvan a tökéletes egység, de úgy, hogy a tökéletes egység egyben tökéletes differenciáltság is. A Teremtőben a legmagasabbrendű feszültség egysége létezik. Ezért van az, hogy minden ellentét eleve tökéletes egységet föltételező, vagyis nincs olyan ellentét, amely nem az ellentétek egysége volna. A lét rendjében tehát elvileg sem gondolható el az egymással szembenálló valóságok olyan különbözősége, ahol ne lenne meg már eleve, a feloldás lehetősége.

— Mit jelent az, hogy az isteni jóság szükségszerűen kiárad?

Bonum est diffusivum sui, a jó a maga tökéletes mivoltában nem is gondolható el másként, mint magát szabadon közlő valóságként. Ezt sokszor úgy értik, hogy a jó szükségszerűen közli önmagát, tehát nem szabad. A Szentháromság-dogma is kimondja, hogy az isteni eredések szükségszernek, de egyben szabadok is. Itt olyan szükségszerűségről van szó, amely a teljes isteni szabadságból ered. Az Atya végtelen tökéletessége és végtelen szabadsága folytán közli önmagát, és csak ez a szükségszerűség — amely a szabadságból ered — lehet isteni, vagyis végtelen és abszolút szükségszerűség. Miért? Nos, Istent semmiféle külső erő nem mozgatja, csak önmaga önmagát. S ami önmaga által mozgatja önmagát, az a szabadság. Olyasféle szükségszerűség Istenben nyilván el som gondolható, mely nem szabadságának a következménye.

Amint ez a tökéletesen egymásba fonódó dialektika a teremtett, a véges szférába kerül, szükségszerűen szétesik. El kell fogadnunk — legalábbis kiindulópontként —, hogy nem vagyunk istenek. Végpontként persze valamiképpen azok lehetünk. De az Istennel való egyesülés sem szünteti meg az embert a maga mivoltában, nem szívja föl, nem semmisíti meg, hanem végességét és végtelenségig kitöltve kiteljesíti. íme, az örök élet.

220