Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 4. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE P. WEISSMAHR BÉLA S. J. TEOLÓGIAI TANÁRRAL - Zimányi Ágnes: Krisztusi engedelmesség
sül. Bizonyos spontaneitás, bizonyos önállóság az állatokban is jelentkezik. A különbség „csak" annyi, hogy az ember az a lény, akiben a szabadság a maga teljes formájában megmutatkozik, és ezért az ember az abszolúttal, vagyis Istennel személyes viszonyba léphet, míg az állat nem. — Ugyanakkor lépten-nyomon megtapasztalhatjuk, hogy szabadságunk korlátozott... Ez igaz. Roppant nehezen érthető, ám tény és ezért el kell fogadnunk, hogy van: véges végtelen. És ez az ember. Sok szempontból véges, de végtelen is. Minden szabadságban van valami végtelen, és örökérvényű mozzanat. Ha ez nem lenne, az erkölcs sem lenne olyasvalami, ami feltétlenül kötelez. A dolgok összefüggnek. — Itt keresendő az engedelmesség-engedetlenség gyökere is? Az eredeti bűn analízise elvezet ahhoz, hogy az ember természeténél fogva a végtelenre irányul és kifejezetten törekszik rá akkor is, ha ez egyáltalán nem válik tudatossá. Eredendően a jóra irányul és a rosszat nem tudja, mint rosszat, közvetlenül akarni. Ha azonban a végtelenre való törekvés úgy fejeződik ki, hogy az ember saját végességét — alapvető adottságát — nem fogadja el, hanem nyűgnek érzi azt és megkötöttségnek, amelytől kizárólag a saját erejével akar megszabadulni, nos, akkor bekövetkezik a lázadás az ellen, hogy ő nem Isten. Másként kifejezve: Istent, aki ezzel a végtelenre való törekvéssel, de mégiscsak végesnek teremtette, a maga végtelenbe való törekvésének akadályozójaként, irigynek és féltékenynek éli meg, és úgy gondolja, hogy önnön végtelensége megszerzésének megvalósítását tulajdon kezébe kell vennie. Istennel szemben radikálisan a saját lábára akar állni. Önistenítés ez, Isten elismerése helyett. A bűn útja, azonos a legmagasabbrendű kevélységgel és önteltséggel. Aki önhatalmilag akarja megszerezni a végtelent, elfordulva Teremtőjétől, a lehetőséget is eljátssza, hogy elérje az Istennel való egyesülést, az örök életet, az örök boldogságot. Amit az embernek tennie kellene az pontosan az, hogy elismerve végtelenbe törekvő vágyát, elfogadja azt, hogy ő maga véges létező, aki a végtelenséget, az örök életet csakis ajándékként kaphatja meg. Nem úgy, hogy erőszakosan magához ragadja. Ez a Filippi levél Krisztus himnuszából egészen egyértelműen kiolvasható (Fii 2,5—11). Ez a megváltás útja, amint a Krisztus himnusz mondja; Ő, aki Isten alakjában volt, Istennel való egyenlőségét nem tekintette olyan dolognak, amelyhez mint erőszakosan megszerzett zsákmányhoz ragaszkodnia kellett, hanem kiüresítette önmagát, fölvette a szolga alakját, megjelent mint ember, és engedelmes lett a kereszthalálig. S itt jutunk el az engedelmességhez. Az engedelmesség alapvetően azt jelenti, hogy az ember elfogadja a saját sorsát. Elfogadja a saját — Istentől neki szánt egzisztenciát, és úgy, ahogyan azt Isten akarja. Krisztusnál az engedelmesség még tovább ment és a kiüresedésben mutatkozott meg. Ami O természeténél fogva volt, azt nem tartotta olyasminek, amihez ragaszkodnia kell, hogy így megmutassa nekünk: Isten nem irigy, sőt annyira a mi oldalunkon áll, hogy elfogadja a sorsot, amely a bűn következtében állt elő. Jézus az engedelmes — a kereszthalálig elvezető — elfogadással belülről változtatta meg az emberi sorsot, amely addig a szenvedés és a halál szituációja volt. A keresztény engedelmesség problematikája lényegesen összefügg ezzel a szentírási szöveggel. Itt, a Filippi levélben mutatkozik meg, hogy milyen módon éri el az ember a helyes, az igazi kiteljesedést. Kiderül, hogy az engedelmesség nem olyasvalami, ami ellenkeznék a kiteljesedés és önmegvalósítás természetes emberi vágyával. A lényeges felismerés azonban az, hogy a kiteljesedés és önmegvalósítás nem érhető el közvetlenül úgy, hogy valaki direkt módon törekszik rá, hogy mással mit sem törődve akarja a kiteljesedést megkaparintani, magához ragadva, mint valami zsákmányt. A helyes út csakis az lehet, hogy kilép önmagából, a kilépés első aktusaként elfogadja önmagát, — és nem önzőén önmagáért, hanem önzetlenül másra, Istenre és konkrét módon ebben a világban embertársai szolgálatára irányulva teljesíti ki önmagát. 219
