Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 3. szám - KÖRKÉP - Kopp Mária - Skrabski Árpád: A deviáns magatartásformákról
nünk kell ennek a polaritásnak meghaladására is; a keresztények hivatása korunkban éppen erre vonatkozik. Ez a meghaladás szükségképpen bővíteni fogja a liturgikus nyelvet és radikálisan át kell alakítania a devorionálisat, melyhez az igehirdetés, a hitoktatás és a lelkiolvasmányok nyelve is tartozik. Ez a nyelv ugyanis nem hogy áthidalná, hanem még jobban mélyíti a hit világa és a hétköznapi világ, a hívők és a nem hívők, a katolikusok és a nem-katolikusok közötti szakadékot. A történeti egyházaknak manapság sok gondot okoznak a szektáknak nevezet csoportosulások, melyek néha legbuzgóbb híveit szívják megukhoz. Ez a folyamat szükségszerű egy olyan egyház esetén, ahol a hívó másodrendű állampolgár, ahol kicserélhető, ahol észre sem veszik, utána sem nyúlnak, ha elmarad, ahol nincs szerepe, nem érzi fontosságát, egyetlenségét: azaz ahol nem személy, ahol nincs „neve", mely pótolhatatlan mivoltát jelzi. Ez a folyamat nem is szűnik meg, sőt fel fog erősödni, ha az egyház nem lát hozzá egy újabb vatikáni zsinathoz, vagy — ha tetszik — az előző zsinat következetes befejezéséhez, melyben feltételezéseim szerint, a vázolt alapvető szerkezeti, nyelvi, szemléletbeli rekonstrukciónak meg kell történnie. (Talán alkalmas lenne erre a célra a helyi kezdeményezésű cv egyházközségi zsinatok megrendezése.) A zsinatnak azonban mégsincs városhoz kötött helye és évszámhoz kapcsolódó kezdete és befejezése, ennek a lelkekben, a Lélek által kell teret nyernie és egy pillanat alatt, de mégis évtizedek folyamán lejátszódnia. * Kopp Mária — Skrabski Árpád A DEVIÁNS MAGATARTÁSFORMÁKRÓL Mit jelent a deviancia? Szó szerint eltérőt, tehát mindig az adott társadalom normáitól eltérő viselkedésű egyéneket és csoportokat nevezzük deviánsoknak. Bevezetésül, hogy a kérdés bonyolultságára rámutassunk, Morei Gyula jezsuita szociológia professzor most megjelent könyvéből idézzük Adomo megálapítását: „A nevelés legfőbb feladata lenne, hogy a mindenütt jelenlévő konformizmussal szemben erősítse az ellenállást, ahelyett, hogy az alkalmazkodást növelné." — Mit jelent ez? Amikor az államvezetés büntetendő cselekménynek minősítette a vallásos csoportok összejöveteleit, azok a papok, világiak, fiatalok, akikben volt elég önállóság és bátorság ahhoz, hogy közösségeiket fenntartsák, a vezetés szemében deviánsokká váltak, és bűnözőként bántak el velük. A napokban beszélgettem egy holland professzorral, aki azt állította, hogy Hollandiában deviánsnak számít ma az a fiatal, aki vallásosnak meri vallani magát. Ott ma a konformizmus, a többséghez igazodó viselkedés a materialista, a csak fogyasztói értékeket képviselő, cinikus álláspont. Ilyen értelemben alapvető feladatunk tehát, hogy vállaljuk, akár a túlnyomó többséggel szemben is, önálló, eltérő álláspontunkat és az ennek megfelelő magatartást. — Két fogalmat kell bevezetésként megkülönböztetnünk: a konformitást vagy alkalmazkodást és a kooperációt vagy együttműködési készséget. A konformitás, Erich Fromm igen érzékletes meghatározása szerint „a társadalmilag szentesített defektállapot" elfogadását jelentheti, mint például a fogyasztói életvezetés gondolkodás nélküli átvételét. A konformizmus tehát önmagában nem érték — a deviáns, eltérő magatartással szemben. Az együttműködő magatartás a célokkal való azonosulás jelenti, a közös jövőkép ismeretét 169
