Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 3. szám - KÖRKÉP - Aszalós János: A közösség nem adottság, hanem feladat
több szinten megvalósított, számítógépes információs hálózatot érdemes kialakítani (5— 10 éves terv!). Ugyanerre a célra ugyanolyan tanácsadó-döntéselőkészítő testület kialakítása látszik célszerűnek, mint amilyent az érzékelő rendszer vonatkozásában említettünk. Nem ehhez a modellhez tartozik, de mégis megemlítjük, hogy a vezérléshez szükséges hatalom az egyházban a szolgálat hatalma. Itt az ideje, hogy az egyház, elsősorban a katolikus egyház, lábmosó egyházzá váljék. A kommunikáció minden egészséges életműködésnek feltétele. Ide tartozik a hírek, üzenetek, felhívások, kérelmek, parancsok, javaslatok áramoltatása és különböző szintű összegzése, szelekciója, dokumentálása. A kommunikáció irányát tekintve horizontális vagy vertikális lehet, aszerint, hogy egyazon szinten levő vagy egymás alatt-felett lévő közösségeket ill. egyedeket köt-e össze. Az utóbbi esetben alulról fölfelé ill. fölülről lefelé történő áramlásról lehet szó. A kommunikácó címzettjét tekintve nyűt, bárki által elérhető (pl. rádió, tévé, sajtó) vagy zárt, csak bizonyos személyinek, csoportoknak szó. Központosított ill. hálószerkezetú kommunikációról beszélünk, ha az üzenetek egy központi transzformáció-szűrő „egységen" keresztül haladnak át, ill. a kommunikáció forrásai közvetlenül is csatlakoznak egymáshoz. Egyirányú ill. kétirányú a kommunikáció, ha egy csatornán csak egy irányban, ill. mindkét irányban halad üzenet. Hazánkban a horizontális és nyílt kommunikáció örvenddes fejlődésnek indult, de korántsem érte el a kívánatos telítettséget. Mintha nem lennénk kiváncsiak arra, hogy mi történik a szomszédban. A kisközösségeken belüli, gyakran példaszerű kommunikációs kultúrával szemben általában szegényesnek tűnik pl. a klérus tagjainak egymás közötti párbeszéde. A vertikális kommunikáció néha katasztrofálisan egyirányú, a felfelé irányuló üzenetek „információs dugulást" okoznak, majd elapadnak. Az egyház kommunikációs kultúrszintjének növelésére több javaslatunk van. A hálóstruktúra továbbfejlesztése mellett egy központosított, kifejezetten információs célokat szolgáló fórumot kellene létrehozni, egy lap formájában, mely rövidebb véleményeket, hozzászólásokat is közölne egyházon kívüli forrásokból is. Az információs dugulás megszüntetését a püspöki hivatalok ügyvitelének átszervezéséből és — később — irodaautomatizálási eszközökkel ellátott számítógépes rendszertől várhatjuk. Távlati terv lehet egy ökumenikus tévé csatorna megnyitása is. A legfontosabb talán a személyiét össziötő kapcsolati kultúra kiépítése. A profán társadalom antikommunikációs kultúrájába beágyazott keresztényeknek ebben áll az egyik legfontosabb, jelszerű feladatuk; a „szájbeszéd" mellett a „szívbeszédet'' sokkal nagyobb figyelemmel lehet és kell elsajátítanunk. Mindez azonban egy lelkiségi megújúlás függvénye. A nyelvi rendszer. A nyelv alapjelekből, az alapjelek kölcsönös viszonyát szabályozó nyelvtanból (szintaxis), a nyelvtanilag helyes „mondatok" értelméből (szemantika), s a beszélő szándékából, a beszéd időzítéséből, szituációjából (pragmatika) áll. Az élő szervezetekben lejátszódó nyelvi folyamatokat az emberi beszéddel analóg módon értelmezhetjük. Itt is beszélhetünk „alapjelekről" nyelvtanról, stb., bár erősen átvitt értelemben. Ugyanúgy beszélhetünk emberi közösségek nyelvéről is, melyben a nyelvet nemcsak a kimondott vagy leírt szó képviseli, sőt beszélhetünk kisebb közösségekből alakult meta- közösség „nyelvéről" is. A közösségi nyelv, különösen a vallási közösségekben, főként alapjeleit tekintve, hallatlanul gazdag. Az alapjelek nem korlátozódnak a kimondható, a leírható szavakra, hanem a gesztusok, az ének és zene, a csönd, a ruházat, a mozdulatok, a képek, szertartások „szavai" is beletartoznak az alapjelek közé. A közösségi nyelv nyelvtanának, nagyrészt feltáratlan szabályai ezeknek az alapjeleknek megengedett kombinációit írják le. A történelem folyamán a katolikus egyházban a közösségi nyelvnek több nagy vonulata alakult ki. A legfontosabbak a biblikus, a liturgikus, a devocionális és a jogi-intézkedési nyelvek. Az első három gyakran egymásbaágyazottan jelenik meg. Külön vizsgálat tárgya lehetne a pápai, zsinati megnyilatkozások nyelve is! Kritikai észrevételünk az, hogy a szakrális nyelvi zártsága ma már nem tartható, mert olyan világban keletkeztek, amikor a „szent" és a „profán" nem vált el annyira egymástól, mint ma. Ugyanakkor töreked168
