Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 3. szám - KÖRKÉP - Aszalós János: A közösség nem adottság, hanem feladat
folyamatok révén.) Fontos felismerés, hogy egy szervezet részt vehet egy átfogóbb ökológiai egység, magasabb szintű szervezet homeosztázisában. Az élő szervezetek egy erősen rögzített, gendikusan kódolt program szerint fejlődnek, szerveződnek és hajtják végre az alkalmazkodás és a kommunikáció fontos feladatát. Az éló szervezetek homeosztatikus modellje kézenfekvő analógiát szolgáltat a közösségek vizsgálatára is. Az eltérések azonban jelentősek. A közösség szerveződése, azaz a részrendszerek egymásbaépülése, a fejlődés, a kommunikáció stb. létrehozására szolgáló minták nem genetikusán, hanem kulturálisan kódoltak, bár genetikus hátterük is figyelmet érdemel. A „program" helyén egy többé-kevésbé egyetemesen elfogadott értékrend áll. Nyilvánvaló a résztvevők egyéni döntéseire épülő szabadság, mely nagyobb sérülékenységet von maga után, de egyben fokozott fejlődőképességet és adaptivitást biztosíthat. Fenti különbségek ellenére úgy gondoljuk, hogy a modell alkalmas eszköz a vallási-közösségi lét mai helyzetének és feladatának elemzésére. A következőkben az egyes részrendszereket ismertetjük kissé részletesebben, a keresztény, ill. vallási közösségek sajátosságainak figyelembevételével. A leírásokhoz kritikai észrevételeket és javaslatokat csatolunk. Az érzékelő rendszer. A közösség az érzékelő alrendszere segítségével vesz át információt, utasítást, feladatleírást a környezetétől. A környezet lehet egy másik közösség, a környező alrendszer szerepét játszhatja a közösség egy-egy élesszemű résztvevője, valamilyen kisebb csoportja, egy újság vagy folyóirat. Egy mindennapos, de mégis különleges jelenségre fel kell figyelnünk: ez az alrendszer bizonyos „szűrőkkel" működik, azaz a külső behatásokat megszűri, értelmezi, kiegészíti és átalakítja. A szűrők között ősi, örökölt, többszáz vagy többezer évesek is lehetnek, de a közösség kialakíthat magának rövidtávú saját szűrőrendszert is. Ha a szűrők egységes rendszert alkotnak és a külvilág összes behatását egy egységes terv szerint dolgozzák fel, akkor értelmező modellnek nevezzük. Egy közösség több ilyen modellel is rendelkezhet, ezek közül általában csak egy aktív. Gondoljunk például arra, hogy egy keresztény család a környező világ hatásaira biblikus, elfogadó kritikával, dogmatikus elutasítással, vagy világias pragmatizmussal válaszolhat, s ezek a szűrőrendszerek könnyen váltogathatják egymást. A magyar egyház különböző szintű közösségeit vizsgálva néhány meglepő észrevételt tehetünk. A legszembetűnőbb, hogy közösségeink a nem vallási közösségektől általában alig vesznek át értesüléseket. A profán világ a vakfoltra esik. (Ez a közösség egészére áll, és nem a résztvevő személyekre!) A második észrevétel az, hogy míg hierarchikusan magasabb szintű közösségek igen erős „kicsinyítő" szűrőket fordítanak az alacsonyabb szintűek irányába, addig a felsőbb szintűek felé igen érzékeny nagyítókkal dolgoznak. Az azonos szintűek felé nyíló csatornák túl szűkek. A legfontosabb megállapításunk az, hogy az öröklött modellek jórészében a „garanciális idő" lejárt és sürgős átalakításuk, felújításuk ideje eljött! Ezek elemézésére azonban még érintőlegesen sem vállalkozhatunk. Javaslatunk az, hogy az utóbb említett szűrő-értelmező modellek tettenérését, feldolgozását a legmodernebb tudományos eszközökkel el kell indítani. Fontos továbbá, hogy a külvilág felénk tartott, néha torzító tükrébe nem feltétlen elutasítással, hanem önkritikus lel- kiismeretvizsgálattal kell beletekintenünk, s létfontosságú, hogy a hierarchikusan magasabb szintű közösségek a külvilág és az alacsonyabbak felé többcsatornás, sokféle véleményt tükröző értékelő rendszert építsenek ki, esetleg értékelő-tanácsadó testületek formájában, ahol a laikus szakemberek is szerepet kapnak és meghallgatást nyernek. A hatásrendszer (effék tor-rend szer) a közösségek kifelé irányuló tevékenységeit végzi. Ide tartozik a hithirdetéstől kezdve a szociális munkáig, a nyilvános liturgiától a személyes példaadásig minden, ami közösségeink kívülről látható arcát formálja. Hála Istennek, hogy sok olyan kisközösségünk van, melyek határozott, otthont teremtő, ökumenikus karakterrel rendelkeznek a környezetükben élő egyénekkel szemben. A közösségek hierarchiájában azonban fölfelé-lefelé az egymásrahatás gyenge, a közösségek arcéle elmosódott, össztársadalmi hatásfokuk erőtlen. Közösségeink nagy része csak önmagának él, s alig-alig mozgatják a körülöttük élő profán társadalmat. Javaslatunk, hogy a bonta166
