Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 3. szám - FÓRUM - Schellenberger, Bernardin - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Hogyan rombolja szét magát az egyház? Őszinte szó a lelkipásztorkodás mai kríziséről
gyűjt össze egy áttekinthető csoportot, magától is létrejön. Magam éltem át, hogy azokban a körökben, amelyekben a hitről beszélgettünk — ezeknek szenteltem magam intenzívebben —, hogyan nőtt a tagok érdeklődése egymás iránt és a törődése egymással. Végül csak egészen speciális kérdésekben és problémákkal fordultak hozzám tanácsért. Az effektiv lelkipásztorkodás tovább hat és terjed: aki megtapasztalja, elkezdi maga is gyakorolni, s szemmel láthatóan fonódik össze a kapcsolatok, a kölcsönös teherhordás hálója. Ahol ezt a valóságos lelki gondozást már nem, vagy csak alig engedjük megtapasztalni, ott mind jobban eltűnik az erre való ösztönzés is. Egyesített plébániák? 1983-ban kezdtem meg szolgálatomat a faluban, miután 1975 óta a szomszéd plébános látta el a magáéval együtt, s világosan láttam, hogy milyen félelmetes gyorsan idegenednek el az emberek az egyháztól — nyolc év alatt a fiatalság egész nemzedéke —, ha nincsen egy olyan személy a faluban, aki megteremti számukra az egyházhoz fűződő eleven kapcsolatot, hanem csupán — változó helyettesekkel — istentiszteleteket tartanak és szentségeket szolgáltatnak ki. A következmények katasztrofálisak, s a fenti értelemben vett lelkipásztorkodás nincs többé. Ezzel azonban elvész az istentiszteletek alapja is. Az emberek megérzik ezt és elmaradnak. Akiket a misehallgatási kötelezettséget illetően lelkiismeretességre neveltek, azok bejárják az egész környéket, és olyan helyen ünneplik a szentmisét, ahol a pap és a lelkipásztori stílus mond nekik valamit. Az egyházközség azonban romokban hever, s vele az Eucharisztia alapja is. Ennek ellenére a plébániák ellátásának a megszervezését kérlelhetetlenül ebbe az irányba erőltetik. Térségünkben nagy lendülettel hívják életre az egyesített plébániákat, amelyek elméletben már jónéhány éve léteznek. Azaz egy vidék négy-öt plébániáját a két-három megmaradt pap és néhány világi munkatárs „látja el" csoportmunkában. Az egyes plébánosok már nem maguk végeznek mindent egy-két plébániájukon, hanem több plébános közösen veszi számba az összes plébánián rájuk váró szolgálatot, azt fölosztják maguk között, és a lehetőség szerint ésszerűen végzik. Úgy tűnik, hogy ezt a modellt a paphiány hozza létre, hiszen ténylegesen személyzetet takarítanak meg vele — én azonban úgy látom, hogy egy modern szolgáltató üzem racionális szervezetét másolja, s a lél- kipásztorkodást egyre jobban az egész terület átfogó „szentségi szerviz vállalattá" redukálja. Az átrendezéssel az egyház alapvető szolgálatait akarják „teljesíteni", olvashatjuk már egy 1984-es püspöki dokumentumban. Ez már nem lélek-gondozás. Ma már minden biztosító is igen nagy súlyt helyez arra, hogy képviselői hosszú személyes kapcsolatot tartsanak fenn a felekkel, mert csak így jön létre a bizalom, és csak így lehet megtartani az állandó ügyfeleket. Az egyház azonban, — amely pedig sokkal több, mint egy biztosító vállalat —> egyre jobban leépíti a személyes kapcsolatot a plébános és az egyházközség tagjai között, s a jövőben, ahol szükség lesz rá, oda küldi a „lelki szerelőt", a mindenkori speciális eset szakértőjét: keresztelőre az A diakónust, a vasárnapi istentiszteletre fölváltva B, C és D plébánost, az elsőáldozási előkészítésre E. hitoktatónőt, az ifjúsági istentiszteletre a területileg illetékes F. ifjúsági káplánt, a nagypapa temetésére pedig G. nyugdíjas papot. Ez azután egy tökéletes és (nem kétséges) jól funcionáló szervízüzem, amely mindig a megfelelő specialistát küldi ki, azonban az igazi lelkipásztorkodáshoz, valamint a hit- és életközösséghez már semmi köze, s elkerülhetetlenül tovább rombolja egyházközségeinket. Szinte bénultan Korunk egyháza legnagyobb bűnének azt a tényt tekintem, hogy engedi így elcsenevészesedni a lelkipásztorkodást! Egy olyan korban, amikor az embereknek annyira szükségük van valakire, mint talán eddig soha —, akinek van ideje rájuk, aki érdeklődik irántuk és meghallgatja őket; egy olyan korban, amelyben oly sokan egy olyan emberre vár163
