Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 3. szám - KÖRKÉP - Aszalós János: A közösség nem adottság, hanem feladat
nak, aki jóságot és emberszeretetet ajándékoz nekik; ogy olyan korban, amelyben oly sokan többet keresnek, mint a modern civilizáció összes felszínes és semmit nem adó vívmánya; egy olyan korban, amelyben annyira szükség van az élet értelmének a föltárására, emberekre, akik értelmezik a világot és létünket: papokra, Isten férfiaira és asszonyaira — egy ilyen korban az egyház bénán és makacsul kitart az évszázadok folyamán zátonyra futott normái és elvei mellett a hivatali papságra vonatkozóan, amely normák és elvek kezdetben egyáltalán nem ilyenek voltak, s nem tartoznak a föl nem adható lényeghez; az egyház ma nem engedi szárnyalni a fantáziáját és nem veszi magának a bátorságot, hogy több munkást küldjön ennek a komák az aratásába. Fordította: Bánhegyi B. Miksa * Szerző: trappista szerzetes, (Maria Wald, Németország), jelenleg a lelkipásztori munka szolgálatában, kolostorán kívül él. KÖRKÉP Aszalós János A KÖZÖSSÉG NEM ADOTTSÁG, HANEM FELADAT Az egyház közösségi jellege sohasem képezte vita tárgyát. A közösségi lét természetével kapcsolatos kérdések azonban korszakról korszakra ismételten megoldást várnak. Egyházunkban (melyen elsősorban, de nem kizárólagosan a magyar katolikus egyházat értjük), ma ismét felhalmozódtak és kiéleződtek ezek a problémák a belső és külső szemlélők számára egyaránt. Gondolatmenetünk kísérlet e kettős problémalátás szinopszisára. Alapvető észrevételünket tömören így fejezhetjük ki: az életszentség nem konvertibilis valuta a közösségi élet különböző szintjein. A közösség megszentelése, az életszentség közösségi megélése — mely minőségileg más, mint az egyéné — újra és újra feladatként jelenkezik, ahogy a közösségi hierarchia lépcsőin felfelé haladunk. A jelenség fordítottja is észlelhető: egy közösségi szinten érezhető és megélt szentség nehezen „csurog le" a részközösségek és az egyén életvitelének szintjére. Célunk az, hogy a rímben rejtőző problémát az egyházra vonatkozóan élesen megfogalmazzuk, jelentőségére rámutassunk, az evilági beágyazottságát elemezzük, a megoldás egy lehetséges vázlatát felvillantsuk, s a gondolatkört további (egyéni és közösségi) tépclődésre, a megoldás részletes és operatív kidolgozására alkalmassá tegyük. A megoldás módszerét egy rendszerelméleti megalapozású biológiai modell szolgáltatja. A modell lényege az, hogy a közösséget olyan önmagát irányító (kibernetikai) szervezetnek fogjuk fel, melynek egy egyensúlyi pontja van, s arra törekszik, hogy ezt az egyensúlyt a környezetéből felé áramló hatások ellenére újra és újra az eredeti ponton vagy annak környezetében helyreállítsa. Ez a homeosztázis lényege. A homeosztatikus modell az emberi közösségekre alkalmazva egy különleges jellegzetességet mutat: az egyensúlyi pont (jó esetben) egy meghatározott fejlődési pályán mozog. Keresztény közösségek esetén ezt a pályát küldetésnek nevezzük, s az erőt pedig, mely a közösséget pályáján végigviszi, Léleknek. 164
