Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 3. szám - FÓRUM - Schellenberger, Bernardin - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Hogyan rombolja szét magát az egyház? Őszinte szó a lelkipásztorkodás mai kríziséről
talán soha nem is kell nekik eljutniok odáig, hogy ezt ilyen kifejezetten lássák és ünnepeljék. Kár, hogy így van, s nekik ez veszteség: mert azt jelenti, hogy bennük kevesebb a tisztánlátás, a felismerés, és éppen ezért az öröm is, ami pedig bennem megvan, és szívesen megosztanám velük. De nem erőltethetem rájuk. A fő az, hogy Krisztust hirdetem a faluban, hogy rejtett valóságként jelen van a mindennapokban, vasárnaponként pedig kifejezetten megvalljuk Őt. A vasárnapi istentisztelet a tavirózsa virágához hasonlítható. A megélt valóság: a megváltás vágya, az imádság — s mindegy, hogy milyen formában —, a krisztusi szeretet, a keresztény szolgálat, az egymásért való élet, ezek jelentik a víz felszíne alatt lévő gyökérzetet, a szárat és a leveleket, s a növény túlnyomó részét teszik ki, mely rész élővé és gazdaggá teszi a tavat. A virág pedig a víz felszínén lévő levélkoszorúval együtt ennek a valóságnak a megjelenése, ünneplése, megvilágítása, fölbátorítása és értelmezése. A tavirózsa életében nem a virág nagysága számít (bár ez természetesen különleges alkalom az örömre), nem az istentiszteleten résztvevők száma: a növény mint egész számít, a láthatatlan — de ezért el nem hanyagolható — organizmusa. Korunkban valami szörnyű dolog történik a paphiány következtében: Mind kevesebb lesz a lehetőség erre a megélt valóságra, a lelkipásztor és keresztény testvérei között az élet, a munka és a hit közösségére a mindennapi életben. Csak az ünnep marad meg — az pedig enélkül a mindennapos valóság nélkül a levegőben lóg, elméletté és ideológiává válik —, és nem csoda, ha emiatt elvérzik. A vasárnap kötelezettségét még mindig azzal az igénnyel indokolják meg: az egyházközségnek meg kell jelennie láthatóan, s a közösségben kell a hitét megvallania. Azonban vasárnapi istentiszteleteink már rég nem az (egész) egyházközségnek az összejövetelei, hanem mise-kínálatok szériái a nap különböző szakaira, hogy senkise mentegethesse magát azzal, nem tudta teljesíteni a misehallgatási kötelezettségét. Mindig érvényes modell Az oltárnál egyre gyakrabban csak egy kisegítő áll, akinek hétközben szinte semmi köze sincs azokhoz az emberekhez, akikkel a kommuniót ünnepli. Realista dolog-c bizalmaskodva „testvéreknek" szólítani olyan embereket, akik idegenek egymásnak, és sokszor azok is akarnak maradni? Évszázadokon át megvolt a 300,400-500 lelkes kis faluknak a saját plébánosuk. (A rot- tenburgi egyházmegye alapításakor, 1828-ban például 549 katolikus jutott egy papra; 1984-ben 3049). Az a pap ismert minden egyes családot, minden embert; évtizedeken át együtt élte át egyházközsége tagjaival az élet folyásának tetőpontjait és mélypontjait; esetleg maga művelte birtokát vagy a kertjét, méhészkedett, mint a szomszédjai mind. Egy volt közülük, mint ahogy korunkban a munkáspapok újra tagok, embertársak akartak lenni a munkáskömyezetben. Persze, ezt megrontotta a „plébánosúr" attitűd, a kle- rikalizmus, amely arra tanított, hogy inkább féljék a plébánost, mintsem hogy keresztény embertestvérekként szeressék; megrontotta a hit szolgáinak tanítómesteres, tekintélyt vadászó kiemelése, hiszen még az is bűnnek számított, ha kritikusan gondolkodtak róla — s mindez teljes ellentétben az Evangéliummal. Lényegében azonban úgy gondolom, hogy a lelkipásztorkodás minden modern modelljével szemben, mint amilyen a világiak bekapcsolása, a pap-pótlék, a munkatársak, a körök és a pap nélküli egyházközségek, ez volt és marad a lelkipásztorkodás legjobb modellje: a pap egy áttekinthető számú keresztény szolgája, testvére és kísérője, aki értük él, aki ismeri őket, s aki együtt ünnepli velük a különböző szentségek alakjában az Úr jelenlétét közöttük; a pap mint egy emberileg és szociológiailag megfogható község és közösség középpontja. Ezen a közösségen belül aztán a lehető legtöbb tag megtalálhatja, sőt csak most kell igazán megtalálnia a kölcsönös „lelki gondozásra" szóló elhivatottságát, amellyel elvben a keresztsége és bérmálása óta meg van áldva. Ez ott, ahol egy „hivatásos" lelkipásztor 162
