Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 3. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE - Zimányi Ágnes: Tőkés László nagyváradi református püspökkel
az egyházak újra maradéktalanul betölthetnék hivatásukat, ennek a hitelvesztettségnek a tehertételével fogunk hozzá a munkához. A társadalom megújítását, a távolállók visszavezetését Istenhez saját magunk revíziójával kell kezdenünk. Ez hatalmas feszültségeket okoz egyházanként. A hitelvesztettség, a belső meghasonlás ugyanis a mélységekig hatolt. Belső misszióra, önmagában való megújulásra is képtelen az egyház, nemhogy a külső megújulás elindítója és kovásza lehetne. Hogy ne csak általánosságban pél- dálódzam, elmondhatom a mi református egyházunkról, hogy éppen a sóját veszítette el. Megszűnt a „föld sója", a „világ világossága" lenni. Létkérdés, hogy az egyház visszaszerezze hitelét, mert addig hiába biztosítanak nekünk törvényes úton vallásoktatási lehetőséget, vagy a szabad működés egyéb feltételeit, hiába adják vissza akármilyen javainkat, amíg a benső tisztulás nem megy végbe, valójában nem beszélhetünk a távolállók visszaszerzéséről. Nem akarom persze lebecsülni a különleges helyzeteket, a karizmatikus egyházi személyek és lelkipásztorok munkáját, gyülekezetek tevékenységét; ezek a múltban is vonzottak és hódítottak. Üdítő szigetei alakultak ki a hiteles igehirdetésnek és egyházi munkának. — Voltaképpen mi okozta a belső hitelvesztést? A legfőbb ok a hatalom és az egyház viszonyában keresendő. Az elmúlt rendszer vagy megsemmisítette vagy betörte az egyházat. Az egyházi szolgákat és híveket éppen hitükben alázta meg és ettől nehezen tudunk szabadulni. Nyilvánvaló például, hogy a protestáns egyházakban felső egyházügyi és állami jelölés, illetve jóváhagyás útján kerültek vezető tisztségekbe a püspökök, esperesek és így tovább. De úgy érzem, bár nem szólnék bele illetéktelenül, ugyanígy történt ez a katolikusoknál is. A Vatikán látszólag megőrizte ugyan a főpapok kinevezési, megerősítési jogát, ám ez mindenkor az állammal kötött kompromisszum alapján történt. S ha belekerült egy nem megfelelő főpap, a Vatikán utólagosan legitimálta a személyét. így kétszeresen korrumpálódott az a tisztség, mert a pápa is áldását adta rá. Ahogy az előbb is mondottam, a nem isteni eredetű hatalom és Isten Leikével ellentétes lelkek megrontották az egyház hitelét. Kétfelé sánti- kált az egyház. Tisztelet azoknak, akik a kettős teher súlya alatt próbáltak a keskeny — némelykor borotvaél vékonyságú — úton egyensúlyozni. Tudom, hogy sokan nem veszítették el az egyensúlyukat, és nem inogtak meg, hanem Isten adta lehetőségeik szerint éltek és szolgáltak. —- A világszerte tapasztalható vallási közömbösséget nem magyarázhatjuk állami vagy ideológiai elnyomással, mégis valóság... így van. Én most a hazai, illetve a bennünket foglalkoztató problémákra gondoltam. A kísértések emberenként, népenként és országonként különböznek. Nyilvánvaló, hogy nyugaton másként vetődik fel a kérdés. Nem vagyok szakértő ebben. Szembeötlő azonban, hogy az elidegenedés mennyire megragadható az értékrendi változásokban. A reformáció, jelesül Kálvin maximái, a „Soli Deo gloria" — „egyedül Istené a dicsőség" —> vagy a „sola Scriptura" — „egyedül az írás" — igei tömörséggel rögzítették hívő emberi értékrendünket. Nos, ez az értékrend felborult. Más, ettől idegen értékek kerekedtek felül, amelyekre az anyagelvűség nyomja rá a bélyegét. A kommunista felfogásban a profán materializmus az uralkodó, amely voltaképpen a filozófiai materializmus torzult formája. Nyugaton pedig az a fajta anyagiasság él, amely valójában az előbbi ideológiai szemlélet pragmatikusabb változata. A hasonlóság szembeötlő, csak az egyik kevésbé elméleti, mint a másik. Az anyagelvű fogyasztói társadalomban a fogyasztási értékek előállítása és felhalmozása a legfőbb érték. Ez foglalja el a lelki minőség, a hitbéli mélység, biblikus szóval, a mennyei kincsek helyét. Megszűnik a mennyei és a földi lét harmóniája, Istent rántják le a megtévedt emberek — nyugaton is — ahelyett, hogy fölemelkednének hozzá. 155
