Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Geffré, Jean Claude - Bánhegyi B. Miksa (ford.): A keresztény hit az indifferentizmus világában
lyet az ideológiák krízise és a technikai racionalitás jegyében álló világ szellemi üressége idéz elő, válasz lehet az Istenhez való menekülés. De nem említhetjük az ideológiák krízisét, ha nem beszélünk ugyanakkor az evilági vallások csődjéről is, amelyek a történelem messiási értékeinek nevében utasítják el Istent. Velük szemben életre kapnak a transzcendentális irányulású vallások, mint az iszlám, s forradalmak törnek ki a hit nevében. Úgy tűnik, hogy egy új kor küszöbén állunk, amikor Istennek kell segítségére sietnie az emberiségnek, amely kételkedni kezdett démiurgoszi képességében. Látjuk azonban, hogy mennyire kétértelmű a modem értelemnek az a kritikája, amely az újra diadalmaskodó vallás oldaláról érkezik. Amint például Irán esete mutatta, a politikum istenítésé- hez és ezáltal a teokrácia és az intolerancia archaikus formáihoz vezethet. A vallásnak és a politikának ez az összefonódása azután reakcióként mély vallási indifferentizmust vonhat maga után, mégha teljesen más motívumok alapján is, mint amilyenek általában a technikai racionalitás jegyében álló kultúra oldaláról érkeznek. 3. Azt mindenesetre jobban föl tudjuk már mérni, hogy milyen nehéz megítélni a vallási indifferentizmust. Negyven évvel később nem vehetjük át egyszerűen Bonhoeffer diagnózisát, amely a modem ember teljes vallástalanságára következtetett. Fontosnak tartjuk megjegyezni mindazokkal szemben, akik — még a keresztények között is — a szekularizálódás magasztalói lettek, hogy a vallás nem szükségképpen egy sor társadalmi és gazdasági elidegenedés kifejeződése. De nem is okvetlen valami hiánynak, bizonytalanságnak vagy egy még archaikus félelemnek a kifejezése. Bonhoeffer joggal hangsúlyozta a modern ember auktoritását és nagykorúságát, aki már nem képes elviselni az elidegenítő vallást. Azonban túlságosan pesszimistán ítélte meg a vallást: mintha az mindig egyet jelentene a vallásossággal, elidegenedéssel vagy a világtól való meneküléssel. S mindenek előtt a nyugati társadalmak szekularizálódásából és a keresztény egyházak befolyásának a csökkenéséből elhamarkodottan a modern ember vallástalanságára következtetett. Bár igaz az, hogy a régi keresztény országokban ma már sokan nem keresztények, de ez mégsem jelenti azt, hogy teljesen vallástalanok lettek. Nekünk, keresztényeknek erős a kísértésünk arra, hogy a nyugati ember vallási szituádóját úgy ítéljük meg, mintha az egyháznak állandó monopol helyzetben kellene lennie a vallás fölött. Még mélyebbre hatolva megkérdezhetjük, nem túlozta-e el Bonhoeffer a „hit" és a „vallás" különbségét, amely a protestáns teológia öröksége. Ma már jobban látjuk, hogy bizonyos katolikus körök hogyan használhatták ki apologetikus szempontból ezt a különbséget. Ez tette lehetővé, hogy a keresztény hitet bebiztosítsák az ateizmus radikális kétségbevonásával szemben, mintha a kereszténység nem volna ugyanúgy vallás. Másrészt ezzel próbálták meg kortársaink vallási indiffercntizmusát ideológiailag igazolni. Valóban föltehctjük a kérdést, hogy az a bizonyosság, amellyel azt állítjuk, hogy a modern emberben nincs semmiféle vallási apriori nem csupán arra szolgál-e, hogy megnyugtassuk magunkat az egyház küldetésének kudarca láttán. Nem szabad tehát elhamarkodottan azt mondani, hogy a modem ember vallásilag nullponton van. Oly kevés választja el a hitet a hitetlenségtől, hogy nem elégítheti ki a kettő között lévő összes esetet. Három fogalomból kellene kiindulnunk: hit — hitérzékenység — hitetlenség. Manapság az irracionális „hitérzékenység" föllendülése figyelhető meg, és Isten nem ott tér vissza, ahol várjuk, hanem a hivatalos egyházakon kívül. Kortársaink vallásos érzésének vagy szakrális iránti érzékenységének optimista megítélése sem teszi azonban kétségessé diagnózisunkat, amelynek értelmében társadalmainkban mély közömbösség uralkodik a hivatalos vallásokkal szemben. Nagyon jól megfér egymással a szakrális különféle megnyilvánulásaival szimpatizáló nyíltság, és a történelmi kereszténység tanításával és formáival szemben meglévő teljes közömbösség. Éppen ezért van szükség arra, hogy végiggondoljuk a keresztény hit sajátos természetét, amelyet próbára tesz ez az indifferentizmus. 141
