Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Blanckenstein Miklós - Kozma Imre - Széll Margit (kész.): Bűntudat - Bűnbánat - Konfliktusok: a gyónásról és a lelkivezetésről
közötti lehetséges személyes találkozást. Mi hát ilyenkor a lelkivezető feladata? Az utat elöl a Szentlélek mutatja, utána megy a „paciens", és én, mint vezető-kísérő csak figyelem, hogy mennyire fogadja be a Szentlélek irányítását. Minden gesztusommal azt kell képviselnem, hogy magam is a Szentlélek vezetésére hagyatkozom. Tehát itt nem a „technika" működik, bár erre is nagy szükség van. Hiszen én mint „beszélgető és együttgondolkodó társ" vetem meg természetes alapját annak, ami majd közte és Isten között fog lejátszódni. Az imaäetre és a búnbánatra való nevelést nemcsak az egyéni beszélgetés segíti elő, hanem a keresztény közösségben való részvétel is! Sor kerül ilyenkor közösségi bűnbánati liturgiára is? — kérdezem. Ez nem olyan egyszerű dolog. Mert, ha több-kevesebb embert összehívunk, ez sem lélektanilag, sem szociológiailag még nem közösség —> ilyenkor inkább valami parali- turgia történik. Bár az ilyen együttes ájtatosságnak is van haszna, mert a jelenlévők sok kérdésre kapnak választ. Magam ilyeneket ritkán csinálok, ez bizonyára hiányosság, nem vezettem be idejében. Ha azonban egy rendszeresen összejáró közösség együtt imádkozik, beszélget, ott könnyebben elmondják saját hibájukat és egymást jóindulattal minősítik is. Ez ugyan még nem bűnbánat, de megnyithatja az odavezető utat. Gyakran ismétlem: a kereszténység nem moralizálás. Bár az emberek kívülről hajlamosak az egyházat „morális egységnek" tekinteni, mintha az lenne a feladatuk, hogy az embereket rászorítsuk az erkölcsi törvényekre. Sajnos, a mai katekézisek nagy része is inkább az erkölcsi tennivalót sürgeti. Kevesen nevelik a fiatalokat és a felnőtteket úgy, hogy maguk hozzanak „nagykorú keresztény döntéseket". Ez a munka bizony nagyon fárasztó, és érzékenyen tiszteletben kell tartanunk a másik szabadságát. Az egyén maga ismerje fel: Én szabad vagyok és ezért tudom őszintén megbánni bűneimet. Akinél ez a tény tudatosul, annál a jó-rossz kérdése gyorsan rendeződik. A közösség sokat segít a normális lelkiélet és a személyes bűnbánati élet rendszerességében, de a szentségi gyónást és a pap feloldozását nem pótolhatja. Ha viszont nincs élő keresztény közösség, feltör az individualizmus, ami nagyon nehezen kezelhető. Hiszen, ha jobb akarok lenni, akkor egyéni döntésemben igazodnom kell a szeretet-közösség döntéseihez. — Azt tapasztalom, hogy a tartalmas, segítő barátságok nagyban segítik a helyes döntést is, és a világiak igen bölcsen tudnak a legnehezebb kérdésekben is elirányítást adni egymásnak. Ügy gondolom: minden hitére ráébredt, hitét őszintén gyakorló embernek a testvéri segíteni akarás alapvető feladata. — Legnagyobb fájdalmam az, hogy özönével hoznám barátaimnak a törékenyebb lelkeket ilyen kéréssel: Tedd rendbe! — Hozd helyre! — de nincs idő, és nincs elég alkalmas segítőtárs. — Amint ezt a sokirányú figyelmét és érzékenységét tapasztalom, — ismerve a másutt lévő hiányosságokat —■, feltámad bennem a kérdés: Vajon tanítják-e, átadják-e egymásnak a lelkipásztorok az ilyen módszerbeli finomságokat? Nem. Azt kell mondanom, hogy nem. Mi, papok, nagyon ritkán beszélünk egymás között gyónási vagy bűnbánati kérdésekről. Egyrészt van bennünk egy józan gátlás a sigillum — a titoktartási fegyelem — miatt, talán ezért még a gyóntatás „technikáját" sem említjük. Ez bizony hiba. Sok függ a szemináriumokban és a teológiákon kapott lelkipásztori képzéstől. Én például olyan környezetben tanultam, ahol egyáltalán nem esett szó a gyóntatásról. Vannak, akiket saját természetes érzékenységük, empátiakészségük segít abban, hogy jó gyóntatok legyenek. — De szerintem jelentős mértékben függ a gyóntatási készség attól is, hogy a pap ifjúkorában hogyan gyónt, és volt-e lelkivezetője, így saját tapasztalatából tud elindulni. Véleményem szerint a mai kispapok és fiatal paptársak nagy részének nincs igazán jó gyónási tapasztalata. Ezért lenne fontos, ha kialakulnának a papok közötti mélyebb kapcsolatok. Ne csak esetenként jöjjenek össze kedélyes találkozásra, hanem megfelelő igényesebb szinten való megbeszélésekre is. Itt csak egy igénynek a hiányát akartam megfogalmazni, mert ez az igény mindannyiunkban él. 118
