Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Baumgartner, Konrad - Bánhegyi B. Miksa (ford.): „Akinek megbocsátjátok a bűneit…” Az egyház mai bűnbocsánati gyakorlatához
hogy hogyan készítsék elő a gyermekeket az első gyónásra, hitükhöz és lelkiismeretükhöz alkalmazkodva, valamint, hogy hogyan gyakoroltassák be a gyermekekkel és a fiatalokkal a rendszeres gyónást, ha a felnőttek tartózkodnak a gyónástól, vagy elvetik azt. Néhány évvel ezelőtt Marcel Pagnol így írta le a lelkipásztor helyzetét a Provence-i prédikációkban: „Minden este hat órakor elfoglalom a helyemet ott a másik oldalon, a megszentelt őrbódéban, mint a katona az őrhelyét, a vadász magaslest, és várok... Néha jön valaki, egy jámbor öregasszony, két-három kisiskolás hittanos, s ezzel vége. Mégis ott maradok... Lassan fázni kezd a lábam, elzsibbad, elalszom. Nos, kedves testvéreim, ennek másképp kell lennie, és másképp is lesz..." Egy müncheni nagyvárosi lelkipásztor írta nekem néhány éve: „1974 ádventjének első vasárnapja óta készítek magamnak statisztikát. Minden szombaton másfél órát ülök a gyóntatószékben. Fölfektettem egy listát, amelyen külön jele van a férfiaknak, a nőknek, a gyerekeknek, a rutin gyónásnak és az igazi gyónásnak. A következő eredmény jött ki: Volt olyan szombat, hogy egyáltalán senki sem jött. Más alkalommal egy jött, volt, amikor három-négy, öt, a legtöbb hat volt. Az igazi gyónás rovatába csak kétszer-háromszor tehettem keresztet. Igazi gyónáson azt a gyónást értem, amit az ember úgy igazában elképzel magának..." Akinek ilyen vagy hasonló tapasztalatai vannak, az könnyen hajlamos búcsút mondani a hagyományos gyónási gyakorlatnak. Azonban neki is el kell ismernie, hogy mint lelkipásztor újra meg újra lelkileg számára is értékes, mélyreható, sőt boldogító tapasztalatokra tett szert a ki- engesztelődésnek ebben a szolgálatában. Ha az ember a megállapított változások okait keresi, a következőket találja: A teológiai és pasztorális reflexió és megújulás a II. Vatikáni zsinattal kapcsolatban sok tekintetben hatott a bűnbánati és gyónási gyakorlatra. Újra fölfedezték a búnbánat sokféle formájának a jelentőségét, amely formák kiegészítik egymást, de nem játszhatók ki egymás ellen. A bűnbánat szentségének mint a kiengesztelődés ünneplésének teológiája is meghozta a gyümölcsét: egy újjáalkotott, anyanyelvű rítust, amely a gyónást partneri, de ugyanakkor fenséges-szentségi „interakcióként" valósítja meg; a papnak mint a szentség kiszolgáltatójának a szerepét komplementer módon tekinti: atya, tanító, orvos, bíró és testvér. S így a búnbánat szentségének egyoldalú, bírói-jogi értelmezését, amely sok esetben igazi inkvizíciós gyóntatási gyakorlatot eredményezett, kiegészítette és elmélyítette a védelmező-gyógyító dimenzió. A gyónási beszélgetés funkciója mindenesetre helyenként túlzott elvárást eredményezett a bűnbánat szentségével szemben: úgy értelmezte azt, mint egy segítő tanácsadó és probléma- megoldó beszélgetést, mint aminek az volna a feladata, hogy „problémákat" dolgozzon föl, s nem az, hogy a bűnt Isten bocsánatába helyezze. Az említett változások nyilván kapcsolatban állnak a társadalomban egyidejűleg végbemenő folyamatokkal, például az emancipációs fordulattal. A keresztények ma nagy súlyt helyeznek arra, hogy hitüket személyesen tapasztalják meg, s hogy a keresztény ember szabadságát a gyónás gyakorlatának a körén belül is vegyék komolyan. Mert a gyónásnak a megváltómegszabadító tapasztalatai mellett meg kell látnunk a problémákat is, mint amilyenek a félelmek és a gátlások, a nyelvi nehézségek és megélt frusztrációk, a kikéidezés-furkászás adta megaláztatás, különösen a nemiség területén. Ezért nem csodálkozhatunk azon, ha a tanácsot és segítséget keresne közül sokan átpártolnak a gyóntatószéktől a különböző (élet, házassági, családi) tanácsadókhoz és terápiákhoz. Ott persze legföljebb felszínre hozzák a bűn problémáit, s bizonyos stratégiát építenek föl a bűn földolgozására, a bűnbocsánat dimenziója azonban csak a hit megtapasztalásának a kontextusában jöhet létre. Nem véletlen, hogy a búnbánat szentséget a hit szentsége is, mert egyrészt föltételezi, másrészt gyarapítja és elmélyíti a hitet. A bűnbánat szentségének a javítás igyekezetében történt erős elmoralizálásával szemben elsődlegesen a hitnek, az Isten által történő elfogadásnak, az Istennel, magával a gyóntatóval, az embertársakkal, az egyházzal és az egész teremtett világgal való kiengesztelődésnek a dimenzióját kell hangsúlyoznunk. Csak a hitben és a megbocsátó, gyógyító Krisztussal való találkozásba vetett reményben tudjuk megvalósítani a magunk életében II. János Pál szavát: „Minden gyóntatószék kiváltságos és áldott hely, ahonnan a szakadások begyógyítása után megújultan és makulátlanul kel föl a kiengesztelődött ember, a kiengesztelődött világ!" (Apostoli levél, 31.). 113
