Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Baumgartner, Konrad - Bánhegyi B. Miksa (ford.): „Akinek megbocsátjátok a bűneit…” Az egyház mai bűnbocsánati gyakorlatához
Az Eucharisztia, mint a kiengesztelődés ünneplése, megelőző és követő kiengesztelő- désre kötelez bennünket: reálisan, amikor a keresztény ember tudja, hogy „testvérének valamilyen panasza van ellene" (Mt 5,24), és értelemszerűen a Miatyánkban, amikor a kiengesztelődés lelkületéért imádkozunk. Valamint az egyház egységéért és békességéért elmondott imádságban, ezt a békét az egyház által kapjuk meg. Az áldozás pedig a kenyérnek és a bornak megosztott, sőt megtört alakjában a megosztott kereszténység és a békéden, részekre szakadt világ tényére figyelmeztet bennünket. Az Úr asztalánál meg kell tudnunk tapasztalni, hogy megszűnik minden megosztottság és szétszakítottság. A BŰNBÁNAT SZENTSÉGÉNEK MAI GYAKORLATA Ennek a szentségnek, azaz a megtérésnek, a bűnbánatnak, a bűnbocsánatnak, valamint az Istennel és az embereknek egymással való kiengesztelődésének az ünneplése abszolút kötelezően szükséges az Istennel és az egyházzal való közösség helyreállításához (reconciliatio) minden olyan megkeresztelt ember számára, aki súlyos bűnnek van tudatában. S máris a bűnbánat szentségének kettős alakjával találjuk magunkat szembe: a reconciliációs (kiengesztelő) és a devocionális (ájtatossági) gyónással. A lelkipásztori tapasztalat azt mutatja, hogy a részarányt tekintve a rekonciliádós gyónások a kisebb részt teszik ki. Nagy többségük, tartalmát tek- dintve, devodonális gyónás. De ez egyben azt is jelenti, hogy az egyház sok tagja az objektíve súlyosan bűnös életét szubjektíve nem tartja annak, illetve (már) nem viszi bele a személyes bűnvallomásába. Az életnek súlyosan bűnös helyzetei, mint amilyen a házasságtörés, a magzatelhajtás, a gazdasági bűncselekmények, s lopás, mások életének könnyelmű veszélyeztetése például túlzott alkoholfogyasztással, és az ezekhez hasonlók a tényleges előfordulásukhoz viszonyítva csak igen kis mértékében témái a gyónásnak. Ugyanakkor az 1960 óta eltelt években tömegesen csökkent a devodonális gyónások száma, legalábbis a nyugati országokban. Másfelé, ahol ezek a számok (még) magasak, a papok inkább rutinból végzett, mechanikus gyónással találkoznak, ami a bűnbánat szentségét helyenként inkább a „bűnbánat megkerülésének a szentségévé" minősítette le. Az említett csökkentés vagy a „gyónás krízise" nem csupán az ún. „távolállókra" vonatkozik, akik a rendszeres templomba járással együtt felhagytak a húsvéti szentségek gyakorlatával is. Növekvő mértékben áll ez a vasárnapi közösségre is, tehát azokra a keresztényekre, akik minden, vagy majdnem minden vasárnapot istentisztelettel ünnepelnek. Még a hagyományosan katolikus vidékeken is tíz rendszeres templomba járó közól legfeljebb hat-hét megy egyáltalán gyónni (közülük öt-hat évente legalább egyszer, de legfeljebb négyszer; tíz közül egy négynél többször, esetieg rendszeresen, azaz minden négy-hat hétben). Legerősebben csökkent a rendszeresen vagy gyakran gyónóknak a száma: 1975-ben körülbelül a rendszeres templomba járók 15%-át tette ki, szemben a hatvanas évek dején megfigyelt 50%-al. Tetemes különbségek mutatkoznak a gyónási szokásokban korosztály és szodális kömyzet szerint, és különböznek aszerint is, hogy mi a divat az egyházközségben. A falusi vasárnapi közösség zárt, inkább hagyományos kömyzetében, elsősorban a férfiak között, a húsvéti gyónás szokása az uralkodó még körülbelül egyharmaduknál, az évi egyszeri áldozással kapcsolatban; ugyanilyen erős készség, ill. szokás van ezeken a helyeken a „szent időkben" vagy egyéb különleges alkalmakkor végzett gyónást illetően, a nőknél nagyobb mértékben mint a férfiaknál. A nagyvárosi egyházközségekben ezzel szemben a vasárnapi templomi közönségből körülbelül egyötödére csökkent azoknak a száma, akik kizárólag a húsvéti közelező gyónást végzik el. Azoknak a száma viszont, akik egy, esetleg két vagy több esztendeje nem végeztek személyes gyónást, akik „jelenleg" nem, vagy „mái" nem mennek gyónni, a rendszeresen templomba járók száma egyharmadára, nem ritkán közel vagy több mint a felére csökkent A gyónási szokások között a legnagyobb változás a rendszeres, azaz négy-hat hetenként végzett gyónást érte: míg 1950-ben a vasárnapi közösségnek körülbelül a fele gyónt rendszeresen (devodonális gyónás, egyesületi, vagy elsőpénteki gyónók), ma még rendszeres, devodonális gyónást végeznek vidéken száz közül hatan-tizen, a nagyvárosokban legfeljebb öten. S ezeket a számokat még sok lelkipásztor optimálisnak tartja, összehasonlítva a nála található lelkipásztori helyzettel. A ő problémái inkább abban vannak, 112
