Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 2. szám - KÖRKÉP - Orosz László: A bűnbánattartás fegyelme és a gyóntatás hagyománya a bizánci szertartású egyházakban
gyónás lényegét, s a tudnivalók mellett rengeteg kérdést hoz, melyeket a gyóntató alkalomszerűen tehet föl a bűnbánóknak.23 A Filokália ószlávra és oroszra fordítása a lelki élet és lelkivezetés felvirágzását hozta magával az orosz egyházban is. Szarovi Szent Szerafimtól az optinai sztarecekig a nagy „öregek" szinte kézből kézbe adták át egymásnak a mérhetetlen lelki örökséget. A bizánci hagyomány szigorához és intellektuális jellegéhez az emberség és a természettel való összhang szláv sajátosságai is kapcsolódtak. Szerafim atya lelkivezetésének egyik közvetlen tanúja a Szentlélek nyilvánvaló jelenlétére emlékezik az egyik beszélgetésük kapcsán. Ez a jelenlét valami eddig ismeretlen békességet, örömöt, melegséget jelentett Mo- tovilov számára.24 A keleti hagyomány nem szavaz meg túl nagy bizalmat a kezdő lelkivezetőnek vagy fiatal gyóntatónak. Olyan emberhez hasonlítják, aki más házában igyekszik megadni egy halottnak a végtisztességet, noha még el sem siratta saját halottját odahaza. A saját harcát már megharcolt igazi lelkivezető leggyakrabban engedelmességből vagy valamilyen „lelki utódlás" révén kapja ezt a súlyos feladatot. Minden lelkiatyának a legelső kötelessége az ima, hogy közvetíteni tudjon Isten és a rábízottak között. Imáival mindenhová el kell kísérnie lelki gyermekeit. Határtalan türelemmel kell orvosolnia a gyónókat, hiszen nem lehet minden gyógyulás csodálatos gyorsaságú. A lelkivezető másik erénye a diakriszisz, a megkülönböztetés képessége. Az idő és tér fizikai korlátain túllátva „kritikusan" vizsgálja a szívek legmélyét, hiszen „a szenvedélyek nagy része lelkünk mélyén rejtőzik" (Hitvalló Maximosz). Megállapítja azt, hogy mikor válhatnak bűnné a véletlenül fölmerült gondolatok. De nemcsak a pontos diagnózist, a megfelelő „pszichoanalízist" kell megadnia, hanem a legmegfelelőbb „pszichoterápiát" is alkalmaznia kell a lélek mielőbbi gyógyítására. Ezért a keletiek nem elsősorban bírói szerepkörben, hanem inkább orvosként szemlélik a lelkiatyát. A jó lelkivezető kész a gyónás utáni kérdésekre is választ adni, tanítani, vigasztalni, s főként együttérezni a megtérőkkel. Az újkorban sokfelé államilag is megkövetelt gyónás egészen torz gyakorlathoz vezetett. Az egyik mai orosz metropolita szerint olyan lett a gyónás, „mint amikor az ember odadob a kutyának egy csontot." A kötelező gyónás polgári törvényének lehetett az eredménye az is, hogy például az orosz ortodox hívek jó része már csak évente egyszer gyónt meg. Az imént idézett A. Bloom metropolita szerint ezen a helyzeten csak Isten segítségével jól felkészült lelkiatyák tudnak változtatni. „Hogy miként válhat valaki lelkiatyává, azt nem könyvekből vagy egyetemi fakultásokon, hanem csakis a Szentlélek iskolájában lehet megtanulni." A szentatyák szerint a gyónó elsődleges kötelessége az, hogy szívét teljességgel megnyissa lelkiatyja előtt. S ez nem is csak a múlttal kapcsolatban fontos, hanem sokkal inkább a jelen gondolatok kapcsán. A tapasztalt lelkivezetők óva intenek a múlt bűnös gondolatainak fölelevenítésétől, mert ez újra fölélesztheti a kísértést is. Egyúttal hangsúlyozzák az alázat fontosságát, mert enélkül egyetlen ismerős előtt sem tud lelkileg föltárulkozni. A görög Szerkönyv (Eukhologion) szerint „a pap így szól a gyónóhoz: Testvérem! Ne szégyenkezz amiatt, ami miatt Isten elé és elém jöttél, mert nem nekem mondod azt el, hanem Istennek..." A gyónást Keleten nemcsak alapos lelkiismeretvizsgálatnak, hanem hosszú imádságnak és böjtölésnek is meg kell előznie. Ezért az ortodox hívők többsége a nagyböjti időszakokban végzi el szentgyónását. A gyóntatónak általában kérdéseket kell föl tennie a Kanonaria alapján, de nem szabad provokálni a bűntudatot. „Vedd elő a lelkitükröt,... állapítsd meg a bűn minőségét, s utána mondd a következőket: Lelki gyermekem! Te az én méltatlanságomnak meggyóntál... Amit megvallottál az én méltatlanságomnak,... bocsássa meg neked az Isten a jelenben és a jövendőre!" Az ősi rituálék (eukhologionok) több imádságot is hoztak a feloldozáshoz. Ezek az ősi feloldozási formák deprekatív (könyörgő) jellegűek akárcsak a latin feloldozások a XI. század előtt. A görög ortodox gyóntatok szabadon fogalmazhatták meg imádságaikat, de ma is többnyire az ezredfoduló körüli könyörgő imát mondják el: 102
