Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 2. szám - KÖRKÉP - Hervay Ferenc Levente: Ciszterci lelkiség a mai világban: 900 éve született Clairvaux-i Szent Bernát
alatt el is veszíthet mindent. Másik része kisemmizve, elhagyatva, tudatlanságban csüggedten azt gondolja, hogy vele már senki sem törődik, ó már senkinek sem kell, senki sem szereti. A ciszterci szerzetes nagy elkötelezettséget érez az Úr „legkisebbjei" iránt. Valamikor ez a monostorok alamizsnaosztásában, és ispotályábaan érvényesült. És ma? A MUNKA EMBERE. Miért alapítottak Európa-szerte a XII. században hét évtized alatt 500 ciszterci monostort? Az első cisztercieknek olyan bensőséges volt az imájuk, olyan szorgos és alapos volt a munkájuk, hogy jelenlétüket minden uralkodó, minden ország és tartomány megkívánta. Sem a monostorok építése, sem a földek művelése nem volt könnyű munka a régi kezdetleges eszközökkel, mégsem vonta el őket az istenszolgálattól, az elmélkedéstől, lelki könyvek írásától. Akkor az egyház nem várt tőlük lelkipásztori szolgálatot, az a világi papságnak volt fenntartva, s az bőven el is láthatta azt a kor igényeinek megfelelően. Az akkor ismert világban missziós tér és lehetőség alig akadt az egyház számára. Mára viszont az egész földkerekség missziós területté vált, az egykor keresztény országok is. Az igények, a kihívások, az elvárások óriásiak az egyházzal szemben. A misszionálás eszközei, a kapcsolatteremtés lehetőségei is megsokszorozódtak. A ciszterci szerzetes nem az egyházon kívül tesz fogadalmat, hanem az egyházban, az egyház előtt. Az egyház élő tagja, sejtje akar lenni minden ciszterci közösség. Ugyanakkor, amikor az imádság mindig és minden körülmények között életrendjében első helyen áll, nem feledkezhetik meg Jézus szaváról: „Nem jut be mindenki a meny- nyek országába, aki mondja nekem: Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát" (Mt 7,21). Aki nem veszi észre az emberek testi és lelki éhezését, és nem mozdul, nem akarja azt enyhíteni, pedig képességet kapott hozzá, az aligha teljesíti az Atya akaratát. Kétségtelen, a monasztikus közösségek régen befelé fordultak, az élet megszentelésében a munka többnyire csak a létfenntartást és a nap kitöltését célozta, apostoli szolgálatra nem is gondoltak, mert egészen más világban, más körülmények között éltek. így a monasztikus rendek nincsenek elkötelezve egy meghatározott munka vagy feladat iránt. A világ a századok folyamán azonban óriásit változott. Közelebb jött a monostorokhoz. A monasztikus közösségek, így a ciszterciek is, itt is, ott is apostoli feladatokat vállaltak, felismerték, hogy a lelkipásztori munka, a nevelés, a tanítás, a szeretetszolgálat magasabbrendű, mint a mezőgazdasági vagy ipari munka. A zsinat határozata a szerzetesélet korszerű megújításáról külön fejezetet szentel a monasztikus szerzetesrendeknek (Perfectae caritatis 9), és azt kívánja, hogy a felvállalt munkakört folytassák és hozzák összhangba a monasztikus életrenddel. A ciszterci szerzetes szereti a monostor csendjét és békéjét, de azt képes a monostor kapuján kívül is megőrizni és magával vinni. Nem elkülönülve, idegenként megy az emberek közé, hanem azzal az elszá- nással és bátorsággal, hogy Jézus vele van, őt akarja adni az embereknek beszélgetésben, homiliában, gyóntatószékben, osztályteremben, diákotthonban, cserkészcsapatban, imaközösségekben. Az apát feladata, hogy felismerje szerzetesei karizmáit és azokat megfelelő helyen állítsa szolgálatba az egyház építésére. A ciszterci szerzetes engedelmeskedik, feladatát egyre jobban, egyre hatékonyabban törekszik teljesíteni állandóan ellenőrizve magát, keresve a korszerűbb megoldásokat. Mint Isten munkatársa dolgozik a világ alakításán. Az imádságban eligazítást keres az Úmál munkájához. Jól végzett, megbízható, eredményes, tartós munkára ugyancsak szüksége van ma az emberiségnek és az egyháznak. A SZENTLÉLEK EMBERE. A ciszterci szerzetest alázatossága arra készteti, hogy okuljon elődei magatartásán, akik fontosabbnak tartották a hústól való teljes megtartóztatást, mint a szeretetet és az egységet. Nem kíván tehát mereven ragaszkodni szerzetesi hagyományokhoz és szokásokhoz, hanem kész alávetni magát apátja döntésének, a közösség és az egység érdekének. Nem a saját elgondolását, nem a múlt örökségének konzerválását tartja fontosnak, hanem bízik a Lélek tisztító, megújító tüzében. Keresi, figyeli a Lélek indításait, kész mindig megújulni, kész mindig újrakezdeni, alakulni, fejlődni, 92
