Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Lőcsei Gabriella: Milyen legyen a katolikus tömegtájékoztatás
Új stílus. Minden kornak megvolt a maga prédikátori, hitvezetői stílusa, nyelvezete és hasonlattára, irodalmi példagyűjteménye. Temesvári Pelbárt prédikációs könyvéhez vagy Pázmány Péter írásban megőrzött szónoklatainak gyűjteményéhez még ma is haszonnal fordulhat a nagyközönséghez szóló ember. Haszonnal fordulhat, de teljes egészében nem követheti sem a több száz éves stílusokat, sem a több évtizedes hitszónoki stílusokat, érvelő módszereket. Az elmúlt évtizedekben pedig nemigen volt más lehetőség és más késztetés: régi és kevésbé régi hagyományok közül csipegetni föl azokat a formákat és formulákat, amelyek a hitről, egyházról, keresztény erkölcsről fogalmazó embert segíthetik mondandója kifejtésekor. Ezért azután kialakult és gyökeret vert egy olyan régiesen kegyes stílus, amelyet a mai ember már nemigen ért vagy, amely nem tudja megragadni a hallgatóság értelmét, lelkét. Együgyűnek vagy életidegennek ható példázatokkal nehéz megközelíteni az élet törvényeiről sok mindent tudó, de sok minden ellen berzenkedő mai okosságot. De alkalmatlan a modern ember megközelítésére a másik „divatos” hitszónoki módszer is, a teologizáló elvontság, fennköltség. Bármily’ jártas is sok ember manapság a tudományokban, filozófiailag és teológiailag iskolázott viszonylag kevés van közöttük. (Az elmék effajta pallérozásával még ma, a „nyíltság évében” sem foglalkozik a felsőoktatás.) De idegenkedést kelt az az úgynevezett modernség is, amely a katolikus kiadványok közé „csempészi” azt a zaklatottságot, ellentmondásosságot, töredezettséget, amely köznapjainkat - legkivált az ifjúság világát - jellemzi. Sürgető feladat tehát a katolikus tömegkommunikáció stílusát is kialakítani. Azt a korszerűséget, higgadt modernséget, színvonalas közérthetőséget kéne megtalálni és uralkodóvá tenni mindenfajta publikációban, amely iskolai végzettségtől, kortól és hitbeli mélységektől függetlenül utat talál mindenkihez. Csak látszólag nehéz ez a feladat. Hiszen járt a Földön VALAKI, és megmutatta, miként kell mindenki értelméhez és szívéhez eljutó racionalizmussal és költőiséggel szólani. Nem voltak szavai kegyeskedők, és nem voltak bonyolultak sem. Nem beszélt „pozitív ütközésről” és transzcendentális lényegről”, mégis sokan megtalálták és megtalálják az igazságot a szavaiban. A katolikus tömegtájékoztatás munkásainak talán ő hozzá kellene igazodni. Jézus Krisztusnak hívják. Nagy csapat. A katolikus tömegkommunikáció megnövekedett feladatait csak fölkészült, tettre kész, szorgalmas emberekkel lehet teljesíteni. Újságírók, szerkesztők, riporterek, filmesek, rádiósok hadával. Ezt a hadat azonban csak eztán lehet fölnevelni, kiképezni. Akik most dolgoznak a katolikus tömegtájékoztatásban, jobbára más, ugyancsak fontos feladataikat hagyták el az újságírás, szerkesztés kedvéért. Például a tanári, a szerzetesi hivatást, noha köztudott, ezeken az „elhagyott” területeken is milyen bénító a hiány tevékeny, használható emberekben. A „munkaerő-átcsoportosítás” tehát e téren nem megoldás. Azokra az önként jelentkezőkre sem lehet mindig számítani, akiktíz-húsz-harminc esztendős közéleti, tömegkommunikációs kudarcaikat szeretnék helyrehozni hirtelen a keresztény tömegtájékoztatásban. Nemesebb és felelősségteljesebb feladat vár a katolikus tömegtájékoztatásra annál - a nemzet erkölcsi fölemelése -, semhogy pszichoterápiái kezelések terepévé váljon. A tömegkommunikációs csapat képzését az egyháznak magának kell vállalnia, méghozzá felsőoktatási szinten. Hittudományi Akadémiáján önálló fakultást is nyithatna a tömegtájékoztatók képzése érdekében. Külföldi minták jó szolgálatot tehetnének ennek az egyetemi tagozatnak a megszervezésében. De arról sem szabadna megfeledkezni, hogy Magyarországon, az ország hagyományainak, történelmének, kultúrájának megfelelően, csak magyar szellemben folytatható a katolikus tömegtájékoztatás is. 78
