Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Schulmeister, Paul - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Elalusznak a templomban (Tömegkommunikáció és a hit „marketing”-je)
Másrészt viszont az egyháznak készen kell lennie arra is, hogy tanuljon a gazdasági élet reklámművészetétől. A fiatalok stílusát és magatartását meghatározó videoklipek és hirdetési kampányok valóban nem adhatnának okot az elgondolkodásra? De erre igen sok egyházi személy csak fitymálva elhúzza a száját, a „titkos csábítóról” morog valamit és hangsúlyozza, hogy az apostolkodást nem szabad összetéveszteni a propagandával és a reklámakciókkal, s hogy az egyház nem reklámügynökség. Persze, hogy nem az. Bár maga ez a félelem igen elavultnak látszik. Miért ne lenne elég „finom dolog”, ha az egyházi nyilatkozatok közlésére újsághirdetést használnánk föl? A lelki tartalmú rádió-, és tévéhirdetések igazán konzum jellegűek? Hogyan reagál az egyház a videotékák sikerlavinájára? Hogyan a magánkézben lévő rádió- és televízió- állomások növekvő lehetőségeire? Videoklip - miért ne? Az egyház sok tisztségviselője még mindig nem képes ezt belátni, s nem olyan ügyes, hogy képes lenne mozogni a médiák világában. Az orvosok a várószobáikba képesújságokat raknak az asztalra, s van olyan eset is, hogy a kiadók ingyen bocsátják rendelkezésre az olvasnivalót, mert tudják: itt a lehetőség, hogy megfogják a közönséget. Nem kellene-e az egyháznak is megfontolnia, hogy hol várakoznak emberek, hol lehet őket megszólítani? Mi lenne, mondjuk, egy változatos videoprogrammal aluljárókban, metróállomásokon és egyéb közlekedési csomópontokon? Nem lenne szükség céltudatos kapcsolatfelvételre olyanokkal, akik alakítják a közvéleményt, teszem azt, sportolókkal, énekesekkel vagy újságírókkal? Miért nem tűz ki az egyház labdarúgó díjat, miért nem rendez énekversenyt? Mi történne, ha sokkal intenzívebb (de komolyabb és nem instrumentalizált) volna a dialógus a művészekkel, akikre az egyházban feladatokat bíznának, s ezekhez szabad kezet adnának nekik? Persze, hogy nem kínálhatja az egyház a tanítását úgy, mint a friss zsemlét, amit azonnal el kell fogyasztani, mert különben másnapi lesz, kemény és íztelen. Az árujelleg mindig idegen marad a hit lényegétől. Azonban más dolog ellene mondani a konzumizmusnak, és megint más több „aggiornamentóra” törekedni a médiák területén. Hogy kihasználjuk azokat a sajátos lehetőségeket, amiket a médiák nyújtanak, hosz- szú távú koncepcióra van szükség, s arra, hogy az egyház sokkal többet ruházzon be ezen a területen, mint eddig. így például a jelen pillanatig nincs az egyházi tévémunkának európai távlatú elképzelése. Ugyanakkor viszont a nemzetközi média-konszernek alakulása egyre félelmetesebb lesz, mert mind nagyobb hatalommal rendelkező és nehezebben ellenőrizhető formákat ölt. Egyházi oldalról viszonylag későn kezdtek el foglalkozni az elektronikus médiákban jelentkező, értékrend nélküli szórakoztató tendenciákkal, s ezeknek a gyermekekre és a fiatalokra gyakorolt tartós hatásával; valamint az amerikanizálódásnak a kulturális identitásra irányuló következményeivel. Ahelyett, hogy az egyház a lélektelen tévékonzumot vádolná, és lényegében csak az istentiszteletek közvetítésére vonatkozó kívánságra szorítkoznék, egyébként pedig kitartana a szűzies önmegtartóztatásban, neki magának kell keresnie a kapcsolatot a médiákkal. Egy állófogadás, a sajtónak büfé - nem éppen a legeredetibb ötletek. Az újságok azok, aminek a nevük mondja őket, újdonságot keresnek. Nem szégyen, ha az egyház azokat az ügyeket, amiket el akar helyezni a médiákban, már a sajtónak küldött meghívón is „érdekesen szervírozza”. A tiszteletre méltó unalom nem erény, s az alig érthető egyházi nyelv még kevésbé. Ahol nyelvi problémák merülhetnek föl (például vatikáni szövegek ismertetésénél), rögtön az elején gondolni kell arra, hogy egy kísérő „fordítással” áttegyük azt a mindennapi nyelvre. Persze az lenne a legjobb, hogy ha azoknál a szövegeknél, amelyek mindenkinek szólnak, Jézusnak a nyelvét vennék példának, amely annyira közel áll a nép nyelvéhez. A teológiai szóáradatot tartsák fönn a teológiai vitákra. Az egyházi nyelv különleges szóhasználata nem közvetíti a tanítást, hanem annak inkább a magasztos, a szakrális, tehát a köznapokra nem érvényes jellegét adja, sokszor egyszerűen az érthetetlenség auráját kölcsönzi neki. A nyelvre erőszakolt nyakkendő 74
