Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)

1990 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Schulmeister, Paul - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Elalusznak a templomban (Tömegkommunikáció és a hit „marketing”-je)

Elvben ezt már el is fogadták régen. A zsinat (az „Inter mirifica”-ban foglalkozott a „társadalmi kommunikációs eszközökkel”.) Van „tömegtájékoztatási vasárnap”, és 1971 -ben a „Communio et progressio” kezdetű lelkipásztori instrukcióban kötelességévé tették az egyháznak, hogy a médiáknak „nyújtson teljes, igaz és pontos információt”. „Életszükséglet”, hogy az egyházon belül is kialakítsunk egy közvéleményt - olvashatjuk ott. Azonban meg nem értésből vagy pedig a „hívek megzavarásától” való félelemből sokszor lemondanak a nyílt és önkritikus információs politikáról.

Ha ma végiggondoljuk a hit átadásának megdöbbentő krízisét, s ha felismerjük, hogy emögött sokszor a hit gyöngesége bújik meg, akkor egyúttal azt sem szabad elfelednünk, hogy a hit továbbadásához elengedhetetlennek tűnik a keresztény hitnek a nyilvánosságban való jelenléte. Az egyik probléma az, hogy az egyház megjelenési formái érthetetlenné váltak, a másik pedig a hit megvallásától való félelem. Azonban éppen, mert az ifjúságban növekszik az érdeklődés a gnózis és az okkultizmus iránt, fontos az, hogy ebben a metafizikai vákuumban tudatosan beszéljünk újra Istenről: elsősorban őszintén és abban a tudatban, hogy Istenről szóló minden szavunk a szenvedő embertársunkért végzett keresztény szolgálatban méretik le.

Mivel a XX. század az ember katasztrofális árulásával meghozta az önmagát megtervező ember végét, és csütörtököt mondtak az önhordozó etikai elvek, az egyháznak egy nem várt „kapuzárási lehetőség” hullt az ölébe. Mennyire helytelen volna tehát, ha csak mint veszély ellen küzdenénk a szekularizáció ellen anélkül, hogy a vallásosság kibontakoztatásának a lehetőségét is látnánk benne. Ha a „hit marketing”-jéről van szó, azt éppúgy végig kell gondolni, mint azt az előrejelzést, amely szerint a keresztények részaránya a nyugati világban az 1970-es 57 százalékról az ezredfordulóig körülbelül 39 százalékra csökken.

Az egyház által megfogalmazott hit tulajdonképpeni krízise még előttünk van. „Ki az az odaszögezett ember ott a kereszten?” - hallhatjuk már ma is egy-egy idegenvezetéskor a templomban az iskolás gyerekektől. Ebben a helyzetben a keresztények eleve vesztett pozícióban vannak, ha mentalitásuk defenzív, erődvédő.

Sokkal nagyobb szükség van a „Gaudium et spes” zsinati konstitúciót követve az emberekkel való alapvető szolidaritásra, arra a készségre, hogy megosszuk velük életkereteiket, megismerkedjünk mindazzal, ami számukra fontos, olyan szolidaritásra, amely konkrétan képes megtapasztalni, hogy megváltásra szorulnak, s megkeresni azt a jót, amire építeni tudnak. Szent Pál is ilyen nyomokat keresett, s e közben a keresés közben akadt rá arra az oltárra az Areopágoszon, amely az „ismeretlen istennek” volt szentelve, ő éppen erre hivatkozott és azt mondta: „Akit tiszteltek, anélkül, hogy ismernétek, azt hirdetem nektek.” Hol vannak ma az „ismeretlen isten” oltárai? Mire tudunk építeni mi a magunk korában?

Az egyházi tömegtájékoztatási munka nyilván nem pótolja a személyes lelkigondozást. Célja az, hogy az egyház és a hit autentikus hangját hallassuk a zsibvásár zajában. Ezeken a zsibvásárokon döntenek az emberek a vélemények közéleti értékrendjéről. A „nyilvánosságnak” ez a hatalma és osztályozó jellege újkori jelenség, s az audiovizuális korban igen nagy jelentősége van. Az semmit sem segít, ha emiatt elsírjuk kultúrkritikai panaszunkat.

A televízió valóban sok ember számára afféle pótvallás vonásait viseli. Értelmező, irányt mutató intézménynek tartják, s úgy gyülekeznek össze esténként a vevőkészülékek elé, mint valami házioltár köré. Az evangelikális csoportosulások - amerikai minta szerint - ki is használják a maguk javára ezt az érzelmi diszpozíciót. Az egyes magán-állomásoknál helyezik el a maguk vallásos üzeneteit, sokszor úgy, mintha hirdetések lennének. Senki nem kívánhatja, hogy Európában is elterpeszkedjenek a „tele-evangélisták”, mint az USA-ban, vagyis a médiák olyan sztárjai, akiknek nagy a politikai befolyása, a vallási mondanivalójuk mindig az üzletet tartja szem előtt. Ez piac milliárd dolláros forgalommal, de semmi köze sincs az evangelizációhoz, még kevésbé a „metanoia”-hoz, a megtéréshez.

73