Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Paleta Éva: A magányos ember útkeresése
A MAGÁNYOS EMBER ÚTKERESÉSE „Mindazokért, akiket szörnyű magány kínoz, és akiket kétségbeesés és öngyilkosság kfsért, kérünk, Urunk...” (Fr. Efraim: Az együttszenvedés litániája) A ma embere talán jobban szenved a magánytól, mint a régi korokéi. A technika, a gépek, minden, ami látszólag megkönnyíti az életet, nagymértékben függetlenít is másoktól, mások segítségétől. Önállóbbá tesz, de el is különít, növeli magányunkat. A függetlenség magabiztonságával lazulhatnak emberi kapcsolataink. Többnyire a látszólag magával tehetetlenebb, gyöngébb, a szeretetre és segítségre jobban rászorulót veszik körül jobban, igyekeznek segíteni, támogatni azt. A magányos ember magában hordozza kínzó magányérzetét, amiből úgy érzi, hasztalan akar menekülni, nincs kiút. Mindenhová követi — kéretlen társként. Legjobban az kínozza, hogy úgy érzi, tehetetlen ellene. Akik olyan szerencsések, hogy a magányt sohasem érezték, aligha tudják elképzelni e reménytelennek tetsző szenvedését. A magányos megértést keres, de többnyire visszautasításba ütközik, mert akihet fordul, annak terhére van, és inkább visszahúzódik saját gondjaiba. Lehetünk magányosak a családban, a házasságban, de a sokaságban, a tömegben is, elszigetelődve a körülöttünk zsongó, hömpölygő élettől. Az egyébként jó házastárs, szülő, gyermek, testvér, munkatárs is lehet értetlen, érzéketlen —, talán azért, mert nem marad már ideje, ereje magából adni, problémáinkat befogadni. „Mivel az ember társaslény, idős korban legfőbb gondja a magányosság. Még azok is szenvednek a magányosság miatt, akik látszólag jól viselik. Figyeljük csak meg! Hányszor beszélnek az idősek magukban, hangosan. Miért? Mert igényük, hogy szóljanak valakihez. Innen van sokszor az idősek zsémbessége, veszekedésre való hajlama is.” — (Egyházközségi levél, 1990. tavasz). De a magány nem csupán az idősek fájdalmas privilégiuma. Legalább annyi fiatal és középkorú, sőt, gyermek szenved tőle. A szétesőben lévő családok — sajnos — elvégzik a maguk bomlasztó, rejtett munkáját. Ennek egyik első jele, hogy míg a szülők külön-külön futnak a maguk boldogsága, vagy akárcsak a pénzszerzés után, igen sokszor, — főleg az ún. „kulcsos gyerekek” — teljesen magukra maradnak. És elkezdenek keresni: játszótársat, megértő felnőttet... bárkit, akivel szót értenek, aki meghallgatja őket és foglalkozik velük. További életük nagyban úgy alakul, ahogy ez a keresés sikerül. Hol és kinél kötnek ki, mit tanulnak tőle, mire viszi rá őket. ,A magányos ember igyekszik társat keresni. Legalább élőlény legyen mellette, ne- csak az élettelen tárgyak. Ezért sok a kutya, a macska az időseknél. Öregségünk magányának gondait nem állatok pátyolgatásával kell megoldanunk, hanem hasonló korú és állapotú embertársainkkal kell keresnünk a kapcsolatot. A hasonló felfogású, állapotú, kom embertársaink felé őszintén kell megnyilatkoznunk." (Egyházközségi levél, 1990. tavasz). Nekünk, sokgyerekeseknek — bár sokan szidnak, talán le is néznek olykor — általában mégis glóriát tesznek a fejünkre. Életünk szép, teljes, mutatós életformának tartják. „Hősöknek" titulálnak bennünket. Sok ilyen család kellene, — bólogatnak elismerően. Talán még irigyelnek is egyesek. Sok, nagyon sok az öröm a nagycsaládokban, de a gond, a bánat, a nézetek és akaratok ellentéte is jelen van, aminek kiegyensúlyozására nagyon sok energia kell. De, ha egy család többé-kevésbé harmonikus, ha a szülők egymás támaszai, ha „vállvetve” küszködnek, akkor később gyermekeik válnak támaszaikká. 251
