Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)

1990 / 4. szám

Vannak olyanok, akik reménytelenül kételkednek az élet értelmében... Mégis egyre többen lesznek azok, akik a világ jelen fejlődését látva felvetik, vagy fokozott érzékenységgel élik át a legalapvetőbb kérdéseket: mi az ember? mi az értelme a szenvedésnek, a rossznak, a halálnak — mert ezekkel minden haladás ellenére számolni kell...

Egyház a mai világban, 10.

Az élet értelme?... Értelmes élet? A kérdésre a választ sokan, sokféleképpen igyekeztek már megadni. Ismert közéleti férfitől hallottam a minap: Ostoba kérdés, nem tudok mit kezdeni vele... ostoba megfogalmazás — az életnek nincs semmiféle értelme. — Úgy gondolom, hogy — bár a kérdés komoly beszélgetés során merült fel —, az illető épp rossz hangulatban volt, „bal lábbal kelt fel”. Mert mondhatta volna például: életünk akkor válik értelmesség, ha igényeinket ki tudjuk elégíteni. Ha oly szerencsések vagyunk, hogy mindent megkapunk az élettől, ami testi-lelki jólétünkhöz szükséges. így például a megfelelő anyagi életszínvonalat, szerelmi beteljesülést, igényeink és vágyaink kielégítését... Vagy válaszolhatott volna így: az élet értelme, hogy tudjuk, érezzük: tartozunk valakihez, elfogadnak, együtt élhetünk, cselekedhetünk mással, másokkal, közös eredményeket mutathatunk fel... Esetleg ezt is mondhatta volna: az élet értelme az alkotás, mely megbecsülést biztosít... Egészen „magasszintű” lett volna válasza, ha így felelt volna: értelmessé akkor válik életem, ha menetközben, de főleg a végefelé megállapíthatom: helyesen éltem. Igaz, ebbe a .helyes életbe” sok minden beleférhet, így például a humanista etika értelmében vett, vagy a hívő vallásosság szerint formált lelkiismeret feloldó, megnyugtató szava. Mindkettő bizonyos objektiv értékítéletet, értéktiszteletet fogad el, például a közjót vagy Isten létét, törvényét.

Kétségtelen, hogy az „élet értelméről” szólni túl ünnepélyesnek, túl elvoltnak tűnik. Sokak szemében pusztán „akadémikus kérdés”, mellyel a filozófusok és teológusok foglalkoznak, esetleg vitatkozzanak is róla, — de a hétköznapok emberét, a „normális” embereket ezzel ne zavarják. — Aki így vélekednék—tévedne. Mert az élet értelmének, az értelmes életnek a problémáját „ott, a lelke mélyén” mindenki magával hordozza. Talán rövidebb, esetleg hosszabb ideig nem akar foglalkozni vele, valahová a tudatmélyre süllyeszti, — de életéből véglegesen kiiktatni nem tudja. Pszichológusok hosszú sorát lehetne idézni, kire, mikor, miként hat nyomasztólag vagy épp felszabadítólag, ha szembenéz életének nagy kérdésével: miért élek? mi az értelme életemnek?

Kétségtelen tény, hogy az embert nem csak ösztönei irányítják. Azt sem állíthatjuk, hogy mindenki előre be van programozva. Nem tudjuk, honnét jöttünk, mi lesz végső sorsunk, mi következik földi életünk után... És: vajon lesz-e életünknek véglegesen vége? Mindezen kérdésre sem születésünkkor, sem később nem kaptuk kézhez a mindent megmagyarázó formulát, választ. Mindez után kérdeznünk kell, s a választ csak keres- ve-kérdezve, töprengve lehet megtalálni. Az élet értelmének kérdése — valóban kérdés, talán a „legizgatóbb kérdés”. A kérdés még a szellemileg legigénytelenebb, a legtunyább ember lelkében is felmerülhet. S ha csak kicsit is ösztönzi a kíváncsiság, — válasz után keres-kérdez.

Mindaz, aki elindul a nagy felfedező úton, aki a kérdésre a választ, a magyarázatot elkezdi keresni, — már szembesült az élet értelmének problémájával. S hogy a választ keresni nemcsak lehetséges, de kell is, ezt a követelményt az újra és újra változó, hullámzó élet állítja az ember elé. Vajon ki az, aki az évek múlásával még ne érezte, ne tapasztalta volna, ne tudatosította volna, hogy az élet egyenetlen, zavarokkal, talányokkal terhes? S ha így van, márpedig így van, akkor van-e és mi az értelme? Mert a nagy „ígéret”, a „szerencse csillaga” hol felragyog, hol eltűnik a láthatáron. S a hullámzó élet193