Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 4. szám
ben az ismételt szomorú, olykor keserű tapasztalás hány és hány emberrel mondatja el: hát nem egyéb az életem, mint csalódások, értelmetlen célok utáni futkosás? A fiatalabb évek tervezése, álmai után az elmaradt sikerek, a betegség, egyedüllét, unalom — s ki tudná megmodani, még mi minden — teheti (látszólag) értelmetlenné az életet. A „látszólag” szót zárójelbe tettem. Mert mindaz, amit az olvasó jelen számunkban kézhez kap — a legkülönfélébb oldalról megvilágítva — ezt a látszólagosságot kívánja feloldani. Számunk írói különféle megvilágításban, érveléssel, tapasztalatok közzétételével, utak feltárásával arról tesznek tanúságot, hogy életünk értelme: az élet. Az egyszer elkezdődött és soha többé véget nem érő élet. Igaz, a földi élet folytatását, az örök életet „csak” hitben tudjuk megragadni, de ugyanakkor arról bölcseleti megfontolással, és Isten szavára is ügyelve tehetünk a gondolkodó és hívő emberhez illő megállapításokat. Végső soron Szent Pállal mondjuk el mi is: Tudjuk, kinek hittünk (vö. 2Tlm 1,12). Félre ne értsük! Semmiképp sem akarjuk, ehhez nincs is jogunk, hogy a „mindent tudók” fellengzős határozottságával szóljunk az élet értelméről. Mert kétségtelen, hogy az élet — épp úgy, mint a halál — titok, misztérium, mely az embert alázatos kérdezővé teszi. Ugyanakkor azonban, aki ezt a kérdést, sőt kérdések sorozatát végleg ki akarná iktatni életéből, minden bizonnyal a lehetetlenre vállalkoznék. Hiszen az emberélet csakis akkor kezd valóban emberi életté, emberhez méltó életté válni, amikor tudatosul benne létének értelme. Csakis ekkor léphet rá az ember arra az útra, amelyet értelmes volta megkövetel tőle. Bár paradox módon cseng a mondás, mégis el kell gondolkodnunk rajta: Ne attól félj, hogy vége lesz életednek, sokkal inkább attól, hogy igazán soha el sem kezdődik. Platon barlang-hasonlatára utalva: az élet értelmét kutató, vizsgáló szem pillantását a barlang falára szegezi. S ott azokat az árnyakat fedezi fel, amelyeket a valóság rajzol a falra. De vajon nem ezerszer többet érnek-e a már látott, a valóságról hírt adó árnyak, mint az élet értelmetlenségét vallók lelki-szellemi sötétsége? „Tudásunk csak töredékes”... „ma még csak tükörben, homályosan látunk...” (1Kor 9,12) — figyelmeztet Pál. De mindenkire vár a nagy találkozás, amikor majd „színröl- színre” láthat, amikor majd úgy ismerhet, ahogy maga is ismert (vö. uo). Amiről Pál énekel, az persze már nem az élet, hanem az ,új élet” világa. Az életé, amelyben már nem kínoz az igazság utáni szomjúság, amelyben nincs sem szorongás, sem közöny vagy unalom, amelyben a tudás nem lesz töredékes és egykönnyen tévútra vezető, amelyben senki sem tekinti majd magát a vaksors kiszolgáltatottjának. Az eljövendő „új életben” mindenki számára választ nyer a kérdés. Az élet valóban ÉLET lesz s nem értelmetlen, a vaksors tengerén hányódó időmúlás.. Mindannak pedig, aki hisz az élet Szerzőjében, aki hívő bizalommal tekint az eljövendő Új Élet felé, a felvázoltak már nem csupán nagy kettőspontot, a halál utáni jövőt jelentik, hanem, — bár töredékes tudásban és látásban — az örömökben és gyötrelmekben megélt evilági életet is. Sz. A. 194
