Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 3. szám - HUSZONÖT ÉVE ZÁRULT A II. VATIKÁNI ZSINAT - Häring, Bernhard - Gáspár Csaba László (ford.): Tapasztalataim az egyházzal - Visszatekintés a második Vatikáni zsinatra
volt. Egyértelmű igent mondtak az egyház alapos reformjára Krisztus ama rendelésére való tekintettel, „hogy mindenki egy legyen”; igent az egyház üdvtörténeti távlatban szemlélt útjára, s igent, noha nem mindig végiggondolt igent XXIII. Jánosnak arra az alapkijelentésére, hogy az egyház tanítása minden ízében pasztorális, vagyis az üdvösséget szolgáló teológia. A hit és az erkölcs kérdéseivel foglalkozó zsinati bizottságban világos többség rajzolódott ki ebben az irányban, ámbár mindvégig megmaradt egy kis létszámú, de szívós csoport, melynek számára a részbeni kudarcát megváltó, és Istent elnéző türelméért dicsérő egyház gondolata merőben lehetetlennek tűnt. A Szent Officium mértékadó tagjai túlságosan megkeményedtek egy centralista és az abszolút ellenőrzésre hajló gondolkodási modellben. Továbbra is úgy gondolkoztak, mint akiknek egy olyan várat kell megvédelmezniük, amely minden igazság birtokában van. És a kollegialitás, illetve az egyház szinodális alkotmányának kérdései? A kollegiális egyházértelmezésre irányuló fáradozások a legszorosabban összefüggtek a pneumatológia elmélyítésével, a Szentlélekbe vetett roppant bizalommal, aki mindenkiben és mindenki által működik és mindenütt gazdagon fölkínálja kegyelmi adományait. A benne való bizalom és a .kegyelem törvényére" kimondott teljes igen erejében merheti az ember — s mernie is kell — azt, hogy eltávolodjék az „egység” túlontúl intézményesített és központosított biztosításától. Az ortodox egyház megfigyelői újra és újra ebben az értelemben intettek és bátorítottak bennünket. A zsinat után 20 évvel összehívott rendkívüli püspöki szinóduson Garonne kardinális joggal beszélt egy mély, boldogító megtérésélményről, amelyért azonban türelmesen küzdeni is kellett. VI. Pál kivétel nélkül a türelmet képviselte. A kollegialitás és a vallásszabadság kérdéseiben például tudott addig várni a döntő szavazással, amíg a lehető legbiztosabbnak nem látszott a kétharmados többség. S a zsinati atyák nagy többsége követte őt ebben az erőszakmentes gondolkodásban. A pápa és a püspökök, s ehhez hasonlóan a püspökök és a presbitérium, a lelkipásztorok, valamint a helyi gyülekezet egésze közötti kollegialitás helyes értelmezése és mértéke körüli vita bizony nehéz volt, hiszen nem lehet egyetlen röpke nap alatt megváltoztatni olyan gondolkodási modelleket, melyek intézményesen oly erősen és oly komótosan bejáratódtak. Tipikus volt ezzel kapcsolatban az a gyakorta hangoztatott kijelentés, mely szerint a püspökök kollegialitása csak a ,pápa alatt és sosem a pápa nélkül” érvényesülhet. Végül vagy féltucat helyen sikerült ugyan törölni a szövegekből, de még így is többször szerepelt, mint kellett volna. Közvetítésképpen VI. Pál pápa beleegyezett az ismert „nóta prae- via”-ba, egy tisztázó előzetes megjegyzésbe, amely a legerőteljesebb szavakkal még- egyszer kiemelte a pápa primátusát. Az erősen kidomborított centralizmus és a pápa hangsúlyozott elsőbbségi hatalmának hívei erre a szövegre hivatkoznak, anélkül, hogy figyelembe vennék a zsinati kijelentések dinamikáját és ökumenikus célját. Hogyan élte meg a vallásszabadságról szóló tervezet körüli szívós harcot? A tipikus római teológia azt állította, hogy az államnak mindenütt a katolikus vallást kell elismernie államvallásként, hiszen csak az igazság, a katolikus egyház teljes igazsága tudhatja a jogot a maga oldalán. Ezzel szemben, ahol a katolikus eghyáznak azért kell küzdenie, hogy megtűrjék, s mint szabad kisebbséget elismerjék, ott lehet képviselni a vallásszabadság hipotézisét, de csak mint pragmatikus hipotézist. Ez az álláspont megtépázta az egyház hitelét a modem világban. Ez elsősorban az Egyesült Államokban volt érezhető. A vallásszabadság legelszántabb élharcosai is onnan jöttek. E szabadságot ők már elvi tételként, nem pedig másodrangú hipotézisként állították. A legelszántabb, metsző teológiai értelemmel bíró védelmezők egyike a jezsuita John Courtney Murray volt. Majd120 éven át hallgatásra kényszerítette a Szent Officium, a zsinaton azonban befolyásos peritusként bukkant föl, és a keresztény egység ügyében fölállított titkárságon ő volt a vallásszabadságról szóló zsinati szöveg főszerkesztője. A szöveget azonban a zsinati aulában zajló nyilvános vitát 191
