Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 3. szám - HUSZONÖT ÉVE ZÁRULT A II. VATIKÁNI ZSINAT - Häring, Bernhard - Gáspár Csaba László (ford.): Tapasztalataim az egyházzal - Visszatekintés a második Vatikáni zsinatra
megelőzően ellenőriznie, és véleményeznie kellett a zsinat hittani bizottságának. Erre a célra egy albizottságot választottak. Rám az a föladat jutott, hogy koordináljam a munkát. Az említett albizottság nem hígította föl a szöveget, hanem még markánsabbá tette. E szituáció láttán Öttaviani bboros, a hittani bizottság elnöke, a habgatási taktikához folyamodott. Mivel a részünkről elhangzott minden figyelmeztetés hiábavaló volt, kénytelenek voltunk VI. Pál pápához fordulni, arra kérve, hatalmi szóval kényszerítse Ottavianit, hogy a szöveget haladéktalanul bocsássa vitára a bizottság plenáris ülésén. Erre Murray atyát is magukkal hozták a püspökök. Öttaviani azonban a püspökök hangos követelése ellenére sem engedte szóhoz jutni a jezsuita pátert. Minhogy korábban engem választottak meg a tervezet szóvivőjéül, tőlem nem lehetett megtagadni a szót. Nyomatékos kérésemre, hogy végre hallgassuk meg Murrayt, Öttaviani azt felelte, hogy erre az egész szövegre semmi szükség, hiszen már így is túl nagy szabadság kapott lábra az egyházban. Nos, ez már az én türelmemet is próbára tette. Ezt mondtam: Egyedül az a tény, hogy a Szent Officium feje így válaszol, a napnál világosabban bizonyftja a nyilatkozat sürgősségét és annak szükségességét, hogy megadjuk a szót annak a teológusnak, akit ő oly hosszú ideig tartó hallgatásra ítélt. Öttaviani dühösen engedett. Gyönyörűség volt megélni, hogy Murray milyen nagy- szemen s finoman csiszolt latinsággal fejtette ki álláspontját. A rákövetkező szavazás elsöprő többséggel úgy döntött, hogy a megerősiett szöveget továbbítják a zsinat felé. Amikor az elvégzett munka után a Vatikán legfelső emeletéről lefelé utaztunk a liftben, úgy esett, hogy Öttaviani bíboros és én szemtől szemben álltunk egymással. Megszólítottam: „Érdekes volt számunkra ez a mai nap. Most ugyanabban a liftben találjuk magunkat, és ugyanabban a toronyban élünk. Mindegyikünk a maga ablakából fürkész kifelé, s a valóságnak csak egy szeletét látja.” — „Igen, valóban így van — felelte a velem szemközt álló — s ráadásul mindegyikünk szemüveget visel, más színűt.” Öttaviani feszültsége egyszerre csak teljesen kiengedett, s ezután hosszasan és jól elbeszélgettünk. Pál pápa keményen próbára tette amerikai barátainknak és másoknak a türelmét, amikor a vallásszabadsággal kapcsolatos nyilatkozatról való szavazást ismételten elhalasztotta. A valóságban azonban ilymódon maradt hű a maga programját meghirdető „Ecclesiam suam” kezdetű encklikájához, amely a dialógust jelölte meg az igazságkeresés útjaként. A párbeszéd lehetőségét pedig éppen ezen a fordulóponton a lehető legteljesebben kellett kimeríteni. Mind- azonáíal épp ezen a zsinati dokumentumon akadtan fönn Lefebvre és követői, s bizony jó néhány vatikáni udvari funkcionárius csak föltételesen tudta végrehajtani a belső fordulatot. Az ellenérvet makacsul a következő tétel képezte:,A tévédének nincsen joga. Legföljebb megtűrhető ott, ahol a katolikus kisebbség ráutalt a többség toleranciájára.” Hogy e két, egymásnak rugaszkodó gondolkodásmód közötti kontrasztot megvilágítsuk, ahhoz egyfelől a monopól-társadalom szociológiájának és pszichológiájának tágra feszülő íve, másfelől az igazságkeresés, valamint a fölismert igazság mellett való erőszakmentes tanúságtétel egzisztenciális fenomenológiája szükséges. Ennek kifejtését elsősorban a „Frei in Christus” (Szabadon Krisztusban) című munkám második kötetében kíséreltem meg, melynek alcíme: „Az ember útja az igazsághoz és szeretethez.” * Aki évtizedekig foglalkozásszerűen és úgyszólván kizárólagosan ellenőrzi keresztény testvéreinek igazhitűségét, s eközben semmiféle földi hatalomnak nem tartozik felelősséggel, ha a nem kinyilatkoztatott igazságok terén is elzárkózik a kételkedés kegyelmétől, az soha nem fog utat találni a II. Vatikáni zsinat e fontos dokumentumához. Ugyanez áll a nem keresztény vallásokról szóló dokumentum értékelésére. Fordította: Gáspár Csaba László A fond Sás alapjául szolgáló mű: Bernhard Häring: Meine Erfahrungen mit der Kirche, Herder, 1989. 65—72. old. * A háromkötetes mű magyar fordítása várhatóan 1991-ben jelenik meg a Vigilia gondozásában. 192
