Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 3. szám - HUSZONÖT ÉVE ZÁRULT A II. VATIKÁNI ZSINAT - Török József: A zsinatra emlékezve…
hiteles tartalmát megőrzendő. A liturgia didaktikus részeinél tartotta csak lehetségesnek és szükségesnek a népnyelv alkalmazását. Másodszor (1962. december 5.) az egyházról fejtette ki nézetét, és ez a beszéd fordulópontot jelentett a zsinat munkájában. Ennek bölcs előkészítése volt a bíborosérsek milánói híveihez intézett levele három nappal előbb (december 3.), amelyben a zsinaton tárgyalandó témákról a következőket írta: „Hatalmas anyag, kiváló, de túl sokrétű és kiegyensúlyozatlan, ami bátor szűkítést és rendszerezést kíván.” A pásztorlevél végén kétségeit sem rejtegette a zsinat hosszúra nyúlása miatt és lehetségesnek tartotta, hogy a zsinat egység helyett megoszlást idéz elő. Ezt a megnyilatkozást számosán ismerték, amikor Montini kifejtette, miként kellene a különböző, tárgyalandó témákat az egyházra összpontosítani. A zsinatot megelőző, megújulási mozgalmak elkötelezett támogatója számára a központi téma az egyház volt, pontosabban Krisztus élete az egyházban. Ezt támasztja alá mint a liturgiáról váltott felfogása, mind a belső megújulást hangoztató számos megnyilatkozása. Milánó érseke ugyanakkor megőrzött egyfajta tartózkodást is, ha egy szövegtervezetet közepesnek ítélt (pl. a tömegtájékoztatási eszközökről szólót), vagy, ha a vitát vélte fölöslegesnek (a kinyilatkoztatás forrásait illetően). Ez a rendkívül átgondolt, egyszersmind visszafogott közreműködés készítette elő, hogy pápává választása után a zsinat hajóját képes legyen révbe vezetni. Az egyházról vallott nézete minden statikus látszat ellenére, amit a kétévezredes szilárd egyházi hagyomány szintézise alapoz meg, a zsinat alatt tovább mélyült és fejlődött. Ez tükröződik az egyháznak mint Isten népének egyre bensőségesebb szemlélésében vagy akkor, amikor kijelentette: „Ecclesia... est continuatio Jesu Christi, a quo vita eius manat.” Más szavakkal „az egyház Krisztus folytatása az időben és kiterjedése a földön.” Ezt a krisztusi egyházat nem lehet elválasztani a Szentiélektől, és ebben a Szentlélekkel telített távlatban a tanítóhivatali tekintély karizmává, szolgálattá válik, amely Krisztus akarata miatt, ha szükséges, a legnagyobb határozottsággal érvényesül. Később erről tanúskodott Genfben, az Egyházak Világtanácsában tett bemutatkozása: ,A nevünk: Péter" (1969. június 10.); vagy a zsinat mellett történt közbejötté, amikor Máriát az egyház anyjának nyilvánítottá (1964. november 21.). Az egyházról vallott hite ugyanakkor mindig kereste, hogy annak kifejeződését a hívek helyesen értsék, és képesek legyenek elfogadni. VI. Pál szellemi, lelki fejlődését meghamisítja az az itt-ott felbukkanó szemlélet, amely csak egyfajta lineáris változást lát VI. Pál állásfoglalásaiban. A történetírás már eloszlatta azt a hamis klisét, miszerint XXIII. János Hamletnak nevezte volna utódjait, méginkább tarthatatlan a teológiai állásfoglalásai során valamiféle Hamlet-szerep vélelmezése. A Lumen Gentium kezdetű dogmatikus konstitúcióhoz fűzött Nota praevia^ nem valamiféle pápai habozásnak, megkésett és „jogtalan” közbelépésnek, sem nem a zsinati kisebbség fondorlatos mesterkedésének tulajdonítható, hanem a péteri szolgálat megfontolt, tudatos gyakorlásának. Mindez nem áll ellentétben a világ és az egyház kapcsolatának időnként a kelleténél pozitívabb megítélésével, amibe az ateista kommunizmussal kapcsolatos állást nem foglalás is beletartozik. A zsinat munkája tehát az emberi tényezők mellett a péteri szolgálatot gyakorló VI. Pálnak köszönhetően úgy fejeződött be, hogy az minden jel szerint XXIII. János által megjósolt, új, Szentlélektől teljes tavasznak nézhetett elébe. Köztudott, hogy XXIII. János az .átmeneti” pápák sorát volt hivatott gyarapítani meg- választói ki nem mondott, ám magukban világosan megfogalmazott óhaja szerint. Ezt az „átmenetiséget” a zsinat meghirdetésével, egybehívásával, megkezdésével tette történelmi jelentőségűvé. VI. Pált a bborosi testület nem .átmeneti” pápának választotta. Montini pápa mégis egyfajta átmenetben látta egyházfői szolgálata lényegét. A zsinat előtti egyház átmenetét biztosította a zsinat utáni egyházba oly szerves módon, hogy ez az átmenet egyúttal az összes előző egyetemes zsinat örökségét is újra aktualizálta. A hagyománnyal nem került ellentétbe a megújulás, a papság intézményével nem állt szem179