Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 3. szám - HUSZONÖT ÉVE ZÁRULT A II. VATIKÁNI ZSINAT - Török József: A zsinatra emlékezve…
megkérdőjelezte volna. Harmadik tényező pedig a gyarmati sorsból nemzeti függetlenségre jutó államok sora, amelyek akkor még azt hitték, hogy a marxizmus eszméinek átvételével a fejlődés, fölemelkedés útjain indulnak el, s csak néhány évvel később döbbentek rá, hogy a „harmadik világ” felé tartanak. A katolikus egyház az afrikai országokban ekkor már nem a gyarmatosítás eszközével propaganda-szinten könnyen azonosítható missziók révén volt jelen, hanem bennszülött hierarchia képviselte az egyetemes, tanító egyházat, s az jelentős befolyást mondhatott magáénak. A „világforradalom'' terjedését főként Afrikában a zsinati állásfoglalás késleltethette volna. A zsinati atyák egy csoportja a második ülésszakon közel ötszáz aláírást összegyűjtve kérte a kommunizmus mint ateista és totalitárius jellegű ideológia elítélését, ám Tisserant bfooros gondosan őrködött a megállapodás betartása fölött, jóllehet az előző pápák állás- foglalásaival a kérelmezett elítélő megnyilatkozás egybevágott volna. A marxista történetírás az átigazolások jegyében zajló jelenig sem bocsátotta meg XI. Piusznak, hogy a fasizmus elítélése után (Mit brennender Sorge, 1937. március 14.) öt nappal az ateista kommunizmust is elitélte (Divini Redemptoris, 1937. március 19.). Még kevésbé tudta elfelejteni XII. Piusz megnyilatkozásait, amelyek közül a magyar egyház számára kiemelkedően fontosak az 1956-os forradalom kapcsán közzétett megnyilatkozásai. Ebben a vonalban logikus következmény lett volna, ha a totalitarizmus, kapitalizmusról alkotott véleményét sem rejtette volna a totalitárius ideológiák ellen hozott általános elutasítás túlságosan bő köpönyege alá. Ennek a zsinatot megelőző megállapodásnak az ismertetése nem ünneprontás, hanem inkább azon emberi tényezők egyikének fölelevenítése, amely egyrészt megköny- nyítette a szocialista tábor országaiból Rómába utazott keleti megfigyelők és katolikus püspökök jelenlétét, másrészt némi egyensúly-hiányt okozott a totalitarizmus elítélésében és a hithez való alapvető emberi jog hangoztatásában. VI. Pál egyháztana AII. Vatikáni zsinat emlékezetét fölidézve elsősorban XXIII. János pápa alakjáról kellene szólni, ám a történelmi valóság azt kívánja, hogy inkább Montini bíboros szerepét vizsgáljuk meg, mert már az első ülésszak alatt rendkívül diszkréten, mégis az egyik legnagyobb befolyással rendelkező személyiség volt. Erre a távolságtartó, szükség esetén közbelépni kész magatartásra kiváló példa az, amit Helder Camara 1983-ban hozott nyilvánosságra az első zsinati győzelemmel kapcsolatban, és ami 1962. október 13-án történt. Liénart és Frings bborosok ezen a napon léptek föl a zsinati bizottságok szabad választását követelve. Ezt a zsinattal foglalkozó teológiai irodalom igen jámbor módon szereti a Szentlélek érezhető közbejöttének tulajdonítani. Helder Camara szerint a két szóvivő bíboros mellett még legalább tízen álltak készenlétben, hogy átvegyék a szót és a teológiai bizottságok szabad választását követeljék, ha a francia és német bfooros szava a vatikáni bazilika kupolái alatt a pusztába kiáltania. A zsinat megnyitása előtti estén tető alá hozott megegyezés értelmében Montini bíboros a 8. hozzászóló lett volna; azonban a két első szónok elkötelezett állásfoglalása is elegendőnek bizonyult. Montini bfooros Milánói érsekeként sajátos helyet foglalt el az olasz püspöki karban, és hosszú kúriai pályafutása, valamint bfooros kalapja ellenére sem tudhatta maga mögött a kúriát. Viszont teljes mértékben élvezte a pápa bizalmát. Ez tette lehetővé számára, hogy a kúria zsinati elképzeléseinek kérdésessé válásakor érvényesíteni tudja befolyását, közvetítő szerepét. A zsinati vágányok váltóit időben átállította, és a zsinat témáit bíborostársai segítségével az egyház köré csoportosította. Montini bíboros mindössze két alkatommal kért szót az első ülésszakon. Először a liturgiáról szóló tervezet kapcsán szólalt fel (1962. október 22.), aláhúzva annak fontosságát, hogy a liturgia az egyház tevékenységének középpontjában helyezkedik el. A történelmi hűség kedvéért meg kell jegyezni, hogy az élő nyelvek használata kapcsán a latin nyelv megtartásához ragaszkodott a szakramentális részek végzésekor, a misztikus Test egységét és a szent szövegek 178
