Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Kerekes Károly: Szerzetesség - ma?
ság kiirtója, minden isteni ihletés magzatölője. - A monostorokban, a szerzetesi közösségekben csend-ruhát öltünk, amelyen keresztül nem hatol már át a zaj. Ott benn a lélek állandóan Krisztus-születést, karácsonyt ünnepel: „Amikor a mindenségre mélységes csend borult, és az éjszaka útjának épp felén haladt, mindenható Igéd, Urunk, mennyei trónusáról földre szállt.” - Úgy látszik, itt kezdődik az imádság, a csenddel való megbarátkozásnál. És itt kezdődik a békesség is: Istennel, a világgal és önmagunkkal. így virágzik ki a monostorokban nemcsak a hallgatni tudás, hanem a mindent meghallgatni, sőt elhallgatni tudás erénye is. És ez vonz. Az együttérzés betlehemi istállómelege és az utolsó vacsora termének Szentlelket váró gyermeki öröme. Ez a belső, lelki atmoszféra. A külsőleg látható munka azonban - akár fizikai, akár szellemi, tehát tudományos, művészi vagy lelkipásztori - már nagyon is felnőttes. Legfeljebb valami sajátos ritmus tűnik fel, bizonyos harmónia a testi-lelki erőfeszítések folyamatában. Személyes felelősségű, de a közösségben elkötelezett. Aki a zsoltárokat ismeri, annak eszébe juthat: Mily szép és boldog élet ez, testvérként együtt lakni így... (Zsolt 133,1) Különös szó ez az „együtt”. Mind akisvilág, mind a nagyvilág örömteljes megértésének ábécéje ott nyílik elénk, ha rásejtünk arra, hogy a sok hogyan egy. És itt ez napnál világosabb: a sok szabad döntés egyetlen akarat, a sok személy egyetlen „kompánia”. Ez a szó valójában kenyérközösséget jelent, de mindenki tudja, hogy munkaközösség, érdekközösség, életközösség is. És aki figyelemmel közelít ide, arra is rásejt, hogy ez - imaközösség is. Mint a betlehemi istállómeleg közössége, vagy mint a cönákulum ég felé és egymás felé dobogó szívek közössége. És ez vonz. Nyitottság a „más-ságot” elviselő, érdeklődő és építő befogadásra. Más ember, más vélemény, más ízlés, más karakter gyanakvás nélküli tudomásulvétele. Az első kérdés nem a te miért vagy más, mint én, hanem hogy hogyan lehetek én neked érdekes és értékes, és viszont. Vegyük észre, hogy ami ellentétnek látszik, az talán csak eddig nem tudatosított kiegészítője énünknek, világunknak. Mint a jobb orcám a balnak. Igaz, ennek a felismeréséhez türelem kell, nem is kevés. „Effeta”, azaz nyílj meg, nyisd ki a szemed, füled, szíved ennek a látásmódnak a befogadására-ébred rá az evangéliumot ismerő ember a monostor, illetve a szerzetesközösség légkörében. „És akik befogadták, azoknak hatalmat (pontosabban lehetőséget, képességet) adott, hogy Isten fiaivá legyenek; mindannak, aki hisz őbenne.” Ti. Krisztusban. (Jn 1,12) - Aki ebben a légkörben él, az hisz benne, Krisztusban. És ezáltal új emberré születik, és Isten fiává lesz, hitelesen Atyjának szólítja az Istent. Ennek az imádsága nem szép szavak egymás mellé rakása, rendezése, hanem az Istennel való együtt lehelés, együtt lélegzés. Itt megnyílik a föld, és megtermi az Üdvözítőt. (Vö. Iz 45,8) - Ilyen dolgok hiteles megtapasztalása hogyne vonzaná a már mindenből kiábrándult, megcsömör- lött és „elidegenedetten” bezárt ember szívét! A konverzió dinamikájának boldog megtapasztalása, az első pünkösd szíven- ütöttsége. Amely a megérintett embert nem „feldobja” (a ma divatos szó értelmében), hanem felemeli valami eddig nem tapasztalt nagylelkűségre és optimizmusra: így érdemes élni! Csak most már mondd meg, Isten embere, hogy mit kell tennem. Mint ahogy az első pünkösd megtapasztalói kérdezték Pétertől. (ApCsel 2,37) A kereső ember találkozott a monostorban valakivel, illetve valakiben egy közösséggel. Mint pl. az etióp udvarnok Fülöp diakónusban Krisztus élő testével, az egyházzal, és utána már, ha nem is látja őt testi szemével, boldog örvendezéssel folytatja útját. (ApCsel 8,39) - A nyugati szerzetesség atyjának, Szent Benedeknek a Regulája szerint élő szerzetesek erre a konverzióra tesznek fogadalmat. Hogy ti. az apátnak engedelmes- kedve minden testi-lelki képességükkel és a szerzetesközösséggel „együtt” Isten felé fordulva, mindig Isten színe előtt járnak-kelnek életük minden napján és minden útjukon, usque ad mortem, halálukig. Aki ilyen életre szóló döntésre képes, annak „szárnyai nőnek”. Nem köti őt többé semmi a földhöz, hiszen mindenestül Istenhez van kötve. - Tulajdonképpen ez az a pont, ameddig lélekben el tudnak jutni az imádkozni már úgy-ahogy megtanult fiatal közösségeink, mikor összejövetelük befejezésekor (ezt sokszor tapasztalhattuk) olyan önfeledten tudják énekelni egymás kezét fogva: „Megkötöm magamat Isten kötelével...” Mindez valóban-vonz! 11
