Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)

1990 / 3. szám - Szennay András: Krisztus küldetésében… - Bevezető előadás a Budapesti Teológiai Napokon - 1990. január 29-31.

ben. Mégis, úgy gondolom — számos beszélgetés is erről győzött meg, — hogy a mai helyzetben a lelkipásztoroknak és az elkötelezett világiaknak a kettő — az imádság és az aktivitás, a munka — szintézisére kell törekedniük. Az a pap vagy világi, aki itt és most valóban közre akar működni a nagy társadalmi átalakulás helyes irányba való vezetésén, legyen bár a számára juttatott karizmák és tudása erejében szociális reformer, politikus, közgazdász vagy sok minden egyéb, úgy végezze munkáját, hogy nem adja fel keresztény identitását, hogy nem szűnik meg munkájához Krisztus kegyelmi forrásaiból újra és újra erőt meríteni. A szónak legszentebb értelmében lelki emberré kell válnia, lelkiségét folyamatosan el kell mélyítenie. Csakis így válik munkája — talán nem látványos módon, nem külső sikereket felmutatva, nem jó statisztikai adatokat felsorakoztatva, — jó gyümölcsöt termővé, gazdag aratást ígérővé. Egyszerűbben fogalmazva: a ma lelki- pásztora és világi kereszténye legyen egyszerre az aktivitás és az imádság embere. Hivatása és küldetése, hogy szem előtt tartsa napjaink nagy problémáit és feladatait, hogy azok megoldásán — a maga lehetőségei szerint — fáradozzék, de ugyanakkor legyen gondja a gyengékre, a gyermekekre, a betegekre, az öregekre, mi több, az üldözöttekre, a börtönök lakóira is. Mert mindezek igénylik, várják, kérik segítségét, jóságát, szeretetét, megértését. Ezt a sokrétű, rendkívül nehéz feladatot, ezt a sajátos egyensúlyozó képességet csakis a krisztushit erejében, a szentségi erőforrásokból merítve, imádkozva lehet kialakítani, vállalni és végezni. Ha a lelkipásztor ilyen szemléletben gondolkodik, él, működik és ha segítőtársait ugyanez a lelkűiét tölti el, — akkor szükségképpen a szociális reformok és változások pozitív munkálójává is válik. Sőt, minden keresztény, aki így él, cselekszik, Krisztussal együtt elmondhatja: azért él, hogy testvéreit szolgálhassa, hogy tehetsége, élete értékeit áldozza értük. Ez a lelkűiét s az ebből fakadó magatartás hitet tud ébreszteni és erősíteni, reményt tud éleszteni az emberekben. Minden emberben. Mert igen sokan megérzik működése nyomán, hogy „a megtört nádszálat nem töri ösz- sze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki. Hűségesen elviszi az igazságot, nem lankad el, sem kedvét el nem veszti, míg az igazságot meg nem szilárdítja a földön” (Iz 42,3).

Az a keresztény — legyen bár lelkipásztor, szociológus vagy épp politikus —, aki hatalommal és erőszakkal (az erőszaknak — tudjuk — nem csak fizikai formái vannak) kívánná a társadalmat átalakítani, a struktúrát saját önkényes elképzelései szerint újra formálni, már aligha, sőt egyáltalán nem mondható Krisztus követőjének. Nem kell, talán nem is szabad egyértelműen elmarasztalni azokat, akik a maguk sajátos gettójába kívánnak visszavonulni — és kivárni. De nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy titkon a „mi közöm hozzá”, a „hagyjanak végre békén” önző gondolatok rejtőznek az ilyenek lelkivilágában. Az „odi profanum vulgus” szemléletét már a római költő is megbélyegezte. — Félre ne értsük: nem a szigorú obszervanciájú kolostori élet lakóit, az Istenért és emberekért vállalt önmegtartóztató és imádkozó élet követőit tartom most szem előtt.

Az a keresztény — világi hivő vagy lelkipásztor, — aki elkötelezetten, minden tehetségét latba vetve kíván a mai társadalmi változások jó irányba terelésén részt venni, sajátos feladat előtt áll. Nevezetesen: mindenek előtt saját életében kell szintézist, egyensúlyt teremtenie a szociális aktivizmus és a személyes, bensőséges spiritualitás között. Ügyelnie kell arra is, hogy — amennyiben vezető beosztása, munkaköre van, — legyőzze azt a veszélyt, mely egykönnyen önhittségbe, beképzeltségbe, saját fontosságának túlértékelésébe torkollik, hatalomvágyhoz vezet. A nyitottságot keresnie kell. A mások gondja- baja iránti érzék kialakításán, finomításán kell fáradoznia, sokakért kell felelősséget vállalnia. Mindent összegezve: cselekvő és imádkozó, elmélkedő emberré kell válnia.

A keresztény életet nem lehet mereven aktív és kontemplativ, imádkozó és dolgozó szakaszokra osztani. A valódi szociális gondolkodás és a mások javát szolgáló cselekvés mögött, mellett és benne foglaltan jelen van az imádság, hatékony az elmélkedő- eszmélkedő életvezetés.

A keresztény ember — pap és világi hívő — csakis akkor tölti be élethivatását, ha azt a társadalmat, melyben él, gondosan figyeli, ha krisztusi kérdéseket tesz fel s nem szű130