Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 3. szám - Szennay András: Krisztus küldetésében… - Bevezető előadás a Budapesti Teológiai Napokon - 1990. január 29-31.
nik meg környezetét Krisztus példája, felszólítása nyomán figyelmeztetni: térjetek meg, mert közel van az Isten országa. Erre a meghívó felszólításra nemcsak az egyeseknek van szüksége, hanem a közösségnek, a világnak is. Nem szabad elfeledni és elfeledtetni, hogy nem rendezkedhetünk be véglegesen e világban. E véglegesség kísértése nagy veszély, mert gátol minden megújulást, gyanúsnak tart minden reformot. Veszély, mert megelégszik a status quo-val, abban kíván kiszakithatatlan gyökereket ereszteni. Nincs végleges egyházi berendezkedés, — bár természetesen a Krisztustól adott alapstruktúrát senkinek sem áll módjában megváltoztatni. Nincs végleges társadalmi berendezkedés sem, nincs tökéletes, kritikára, javító munkára igényt nem tartó társadalmi-közösségi élet. A valóban keresztény ember óvakodik és másokat is óv attól, hogy egy helyben topogjon, hogy elveszítse érzékét a megújító törekvések iránt, hogy ne legyen bátorsága tovább lépni, ha kell, ha itt az ideje, erőfeszítésekkel és meghosszabbított lépésekkel tovább haladni a kijelölt cél felé. Ha pedig azon venné észre magát, hogy túlontúl megelégedett, hogy önelégült, akkor — ha még nem veszítette el érzékét a realitások iránt — szükségszerűen nyugtalanná válik. Mert újra és újra eszébe jut, hogy annak szolgálatában ájl, annak munkatársa, aki Szentlelke erejében mindent és mindenkit meg akar újítani. Épp ezért sohasem válik pesszimistává sem, nem csügged, bár tudja, hogy saját maga nem láthatja meg az eredményeket, nem élvezheti munkája beérett gyümölcsét, — bibliás szóval — nem jut el az ígéret földjére. Mégis, a reménység erejében mindent megtesz azért, hogy az ifjabb, a következő nemzedék majd megláthassa azt. Végezetül térjünk vissza még röviden oda, ahonnét elindultunk. Ha a lelkipásztor és világi munkatársai valóban a föld sójaként, a világ világosságaként akarnak élni és hatni, akkor nélkülözhetetlenek számukra az ún. szakmai ismeretek. Ezeket leértékelni felelőtlenség, sőt bűn lenne. Sőt, olykor, sajátos helyzetekben egészen speciális szakmai ismeretekre is szert kell — legalább néhányuknak — tenniük. Szükséges az alapos felkészülés, kiképzés és az egyre gyarapodó munka, szolgálat során szerzett gyakorlat. De ha a világunkat át- meg átjáró manipulációk láncolatát szét akarják szakítani, akkor — a szakmai ismereteken és hétköznapok munkáján túl, sőt azokat megelőzően — szükségük lesz a szentségi erőforrásokra, a meditációra, az imádságra, az önlegyőzés kemény próbájának kiállására, a másokért vállalt élet tanúságtételére. Csakis így lesznek hiteles tanúi az Isten emberrel kötött szövetségének. Tudjuk, hittel valljuk, hogy az egyetlen és valóban igaz tanú Urunk, Jézus Krisztus. Szoros értelemben csakis ő érdemli meg a Jó Pásztor, a Lelkipásztor címet. Tudjuk azt is, hogy ő azért jött közénk, hogy mindenkit üdvözítsen. A szamáriai asszonyt, Mária Magdolnát, Zakeust, a csak titokban, éjjel hozzá merészkedő Nikodémust, a bizonytalankodó-kétkedő Tamást, a töprengő emmauszi férfiakat és a bűnét bánó latort. S mégis, akiről hittel valljuk, hogy Urunk és Megváltónk, nem röstellte megvallani: „Az én tanításom nem az enyém, hanem azé, aki engem küldött... Aki magától beszél, saját dicsőségét keresi. De aki annak dicsőségét keresi, aki küldte, az igazmondó és nincs benne hamisság” (Jn 16,18). Rendelkezzék tehát a jó lelkipásztor, az elkötelezett keresztény megfelelő, szükséges lelkiismeretekkel, de sohasem feledheti, hogy a Küldőnek követségében jár. Hogy az igazi tudást, tanítást csak közvetítheti. Bizonyos értelemben még azt is állíthatjuk, hogy a keresztény szakember, sőt ,profi”, küldetése azonban sem arra nem hatalmazza fel, hogy anyagi javakat gyűjtsön, még kevésbé, hogy tudásával az embereket manipulálja. Ha a komoly felkészülés, sok imádság és elmélyülés és az egyre gazdagodó tapasztalatok után az emberek közé megy, azok igen hamar felismerik, ráéreznek, hogy hiteles tanú-e. S mikor lesz ilyen? Ha tud örvendezni az örvendezőkkel, sírni, együtt kínlódni a szenvedőkkel, ha a megbántásokat békével tűri, ha csendes, könnyes vértanúsággal, de derűs lélekkel életét adja az övéiért. Ezt az utat járva, úgy is mondhatnánk, saját keresztútjának stációit járva egész élete igehirdetéssé válik. Az emberek, akikhez „onnét fentről” küldetése van, lassan megsejtik, 131
