Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Kerekes Károly: Szerzetesség - ma?
egész teremtésben. Az Isten Lelke szállja meg őket, s ők maguk is tudatában vannak ennek (vő. Oz 9,7). Általában férfiak, de Isten Lelke szabadon működhet nőkben is, mint Mózes nővérében, Mirjamban vagy Debora bírónőben. Egyesek részesei a papságnak is, de ez nem lényeges tartozéka a prófétai karizmának. Általában inkább magányosan, afféle remete módra, szentember módra éltek, de ha mód nyílt rá, közösséget is alkottak, és „próféta-fiakat” is neveltek, „próféta-iskolát” vezettek. („Prófétanyáj, prófétasereg’’ vö. 1 Kir 10,5; 1Sám 10 stb.) A szent szövegek írását, olvasását, előadását tanulták együtt, továbbá éneket, zenét, és szent liturgikus mozdulatokat tanultak, hogy a megfelelő prófétai lelkiállapotba jussanak. Az istenélmény megélésének és az istenfogalom lehetséges megértésének iskolái voltak ezek. Különleges ruházatuk volt: szőrruha, bőröv, palást. (Vö. 2Kir 1,8 stb.) Kenyérkereső munkájukról keveset tudunk. Inkább csak a természetadta gyümölcsökből és a nép adományaiból éltek. - Sajnos, a hivatalos prófétaiskolákat a királyi hatalomnak, és általában a gazdagoknak a befolyása válságba sodorta. A Kr. e. Vili—VI. századi nagy próféták keservesen panaszkodnak erről. Hogy ti. Isten Lelkének hazug szócsövei, „hamis próféták”, nem igaz tanúi Jáhvénak, a mindig velünk maradó szeretetnek. Az igaz próféták az Isten Lelkének sajátságos hivatású, hiteles hordozói, és a legtisztább egyistenhitnek, és az ebből fakadó legmagasabb erkölcsi követelményeknek a szószólói és megvalósítói. Egyszóval az Isten Lelkének emberei, Isten Országának különleges tanúi. Az ószövetségi próféták közül különösen Illés (illetve az új Illés: Keresztelő János) lesz az, aki Jézus Krisztus mellett az újszövetségi szerzetesi intézmény legkiemelkedőbb ihletője. Isten Lelkének „megszállottja”, az izzó tűz embere, a gyökeres Isten felé fordulás (konverzió) embere, a kérlelhetetlen Jáhve-hű- ség, illetve a mellette való tanúságtevés embere, akinek szentlelkes karizmája életmeleg atmoszférát, tanítványi közösséget teremt. A KERESZTÉNY SZERZETESI ÉLETFORMA KÜLÖNLEGES „JEL” SZEREPE Mint az egyházközösségben tovább élő Krisztus „az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberiség egységének jele és eszköze”. így tanítja a Szentiélektől vezetett Tanítóhivatal az Egyházról szóló dogmatikai konstitúciójában. A szerzetesi élet korszerű megújításáról szóló konstitúciójának legelső mondatában is „a mennyek országa szembeötlő jelének” nevezi a szerzetességet. Tehát az egész egyház mindenestül jel a világ fölött. Úgyis mint minden egyes személy, aki a kereszténységben Krisztusba öltözött - jel lesz sokak romlására és sokak feltámadására-, jel, amelynek ebben a világban ellene mondanak (vö. Lk 1,34); de jel úgy is, mint anyatest-közösség. A keresztségben a Krisztussá születés anyja, aki mindig áldott állapotban van. A megszületendő gyermeket a tűzvörös sárkány el akarja ragadni, hogy megölje, de „az asszony a pusztába menekül”. (Vö. Jel 12,1-5) Minden megkeresztelt ember kivétel nélkül ennek a Krisztus-szülő anyatestnek élő tagja. Erre szól hivatása és küldetése. Az apostoli korban ezt így vállalták a megkeresztelt Krisztus-hívők. Papok és világiak egyaránt. Erről tanúskodik kiemelkedő módon az Apostolok Cselekedete - nemcsak a sokat idézett 2,42-47. versek-, de a többi írások is. A keresztények így voltak signum elevatum super mundum, magasra emelt üdvösségjel a világ fölött. Amikor a keresztény közösségekben a kezdeti szentlelkes buzgóság alábbhagyott, képletesen szólva, a jelet, a zászlót már nem lobogtatták olyan magasan és lelkesen a megkeresztelt tömegek, sokan a „pusztába vonultak”, mint a Jelenések könyvének Napba öltözött asszonya. És így ők lettek az illustrior pars gregis Christi, a krisztusi egyházközösségnek messzebb világ ító fényben felragyogtató része. Nagyon fontos, hogy a szerzetesség nem valami külön valóság az egyházban, hanem a minden kereszténnyel közös keresztség szentségéből virágzik ki, mint az egyház anyatestének, állandó megújulásának (tehát életének) jele és eszköze. A Szentiélektől vezetett zsinat tanítása szerint „sajátos konszekrációt hoz létre, amely mélyen a keresztségi konszekrációban gyökerezik, és a legteljesebben fejezi ki”. (PC 5) Tartalmában Jézus Krisztust jelenti. Sem többet, sem kevesebbet. Mint minden keresztény hívő hivatását és küldetését. Pusztán emberi személyben megvalósítható, így legtökéletesebb példája mindnyájunk számára Mária, ahogy a 9
