Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 2. szám - KÖRKÉP - Horányi Özséb: Hatékony jelenlét. Meditáció főként a tömegkommunikációról
A közösségformálásban, a társadalomszervezésben (magát a társadalmat tagoltnak tekintve) vannak helyzetek, amikor a tömegkommunikáció minden más kommunikatív formánál sikeresebb (a sikeresség itt a ráfordítás és az eredményesség viszonyában értelmezendő). Könnyű ezt belátni két szélsőséges példán: vannak/lehet- nek olyan gyorsan változó, nagy dinamikájú események (társadalmi átalakulások), amelyekkel kapcsolatos szervező és szabályozó feladatok nem oldhatók meg másként eredményesen, mint például folyamatos rádió-, illetőleg tévéadással; össztársadalmi méretű szocializációs lépéseknek, mint például a nemzeti identitás fenntartásának, szükség esetén módosításának is a tömegkommunikáció a legsikeresebb eszköze, mert a legkisebb ráfordítást igényli, minden más formával szemben. Az előzőekben említett sajátosságokból következik, hogy a tömegkommunikációban részt vevők sohasem egyénenként vannak megszólítva, hanem csak a közösség- képzésnek a tömegkommunikációban elérhető „szintjén”. Vannak elméletek, amelyek szerint ebből következik a tömegkommunikáció legfontosabbnak tekinthető stratégiája, a kultiváció. Úgy látszik, a tömegkommunikáció hatékonysága szempontjából egy kommunikációs tartalomnak nem a bevezetése a legfontosabb, hanem jelenlétének folyamatossága a tömegkommunikációban. Persze a kultiváció nem tévesztendő össze a sulykolással. A tömegkommunikáció nem elektronizált imamalom. A hozzáértők a tévésorozatokat említik olyan példaként, amelyen végiggondolható a hatás- mechanizmus: a folytatások rendszeres időközönként jelentkeznek, minden epizód némiképp variálja az alaphelyzetet (szereplőkben és a történetben egyaránt), amely variáció lehetőséget ad az érdeklődés fenntartására - noha e sorozatok népszerűsége mégsem ebből származik, hanem abból a megnyugtató tudatból, abból a biztonságérzetből, hogy előre tudjuk: mi lesz az igaz, mi a jó és mi a szép a következő epizódban is. E meggyőződésünkben a soron lévő epizód aztán majd csak megerősít (vagy legfeljebb észrevétlenül változtat rajta valami keveset). E sorozatokkal közölt kommunikációs tartalmak nem is a (többé-kevésbé fiktív) történetek, hanem azok az értékek, amelyeket ezek hordoznak. Ugyanígy vagyunk egyébként a vita-, a szolgáltató, illetőleg a magazinműsorokkal is. Ha van karakterük - s előre általában csak a címhez asszociált karaktert tudjuk e műsorokról -, akkor e karakterért szívesen megnézzük, meghallgatjuk őket. A karakterük pedig nem jelent mást, mint világos értékorientációt, amelyek a változó témákon, a változó szereplőkön keresztül adásról adásra megmutatkoznak. Magának a megmutatkozásnak sokféle formája lehet, a témák feldolgozási módjától a változó szereplők azonos vagy hasonló gesztusáig. Úgy látom, hogy egy olyan kommunikatív tartalom hatékonyságát, ami jelen van a tömegkommunikációban leginkább más, ugyancsak jelenlévő, de tőle eltérő tartalmak tudják lerontani. Ez az oka annak, hogy a monolitikus társadalmak (és szervezetek) kizárólagosságra törekszenek (vagy éppen cenzort működtetnek). A pluralista társadalmak szervezetei, intézményei viszont ugyanilyen okból kénytelenek a műsoridő nagyságában (időtartamában), helyében (a teljes műsoridőn belül), illetőleg a számukra elérhető csatornák számában, általában a választékbővítésben gondolkozni, hogy annak az értékápolásnak a tömegkommunikációban való hatékony jelenlétéről gondoskodjanak, amellyel alapvetően azonosulnak. (5) A művelődéstörténészek számtalan példát tudnak arra a helyzetre, amelyben a kulturálisan új valamilyen régi megoldást utánozva jelenik meg. Ma még eleven emlék az olyan műanyag edény, amely üvegből lévőnek igyekezett mutatni magát; a mozi megjelenésében régebben még sokkal inkább hasonlított a színházhoz, mint manapság. (Persze van olyan eset is, amikor ez tudatosan vállalt program, így például a neogót vagy neobarokk építészet, vagy általában a múlt századbéli képzőművészeti historizmus esetében.) Nehéz elhárítani a gondolatot, hogy a vasárnapi istentiszteletek vagy éppen mise közvetítése rádióban, televízióban is valami ilyesmi. Akárcsak a sok helyen kedvelt tévéevangelizáció. Végső soron ez valami olyan, mint egy prédikáció, de annyi emberszámára, mintamennyi semmi más hagyományosabb formában nem elérhető: tulajdonképpen egy új lehetőség kihasználása egy régi forma hatékonyabbá tételére. 95
