Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Giczy György: Érdek, érték, éthosz. A korporatizmusról az egyház és a társadalom viszonyában
kíván visszavezetni. Az egyház lényegénél fogva mindenben világnézeti meggyőződése szerint - sőt: miatt! - nyilatkozik, - különösképpen a dialógusban és társadalmi küldetése teljesítésében. Egészen leegyszerűsítve úgy is fogalmazhatunk, hogy nem mondhat mást a templomban, mint az utcán, mert mindenütt ugyanannak alapján beszél. Ahogy nem lehet egymástól teljesen elkülönítve szemlélni az egyházban a „látható” és „láthatatlan” közösséget, ugyanúgy szétválaszthatatlan a meggyőződés és a hitelességre igényt tartó funkció. Az egyház Isten egyháza. Amikor általánosnak tartható erkölcsi alapelveket fogalmaz meg, akkor is Isten felszólítása alapján cselekszik. Nincs és nem is lehet világnézeti meggyőződésétől független megnyilvánulása, feladata. Semmi mással nem indokolhatja meg az általa felkínált etikai értékrendet, mint a transzcendens valóság bemutatásával. Márpedig ha valami, akkor az értékrend igazolásra szorul. Viszont az egyházzal szemben kialakított társadalmi követelmények vagy ajánlott feladatok olyan szerepkört jelölnek számára, ami nem egyéb mint a társadalom terített asztalánál vagy áldozati oltára mellett végzett asszisztencia. Úgy látszik, az egyház legfontosabb feladata, illetve tevékenységének sine qua non-ja a szocialista társadalomnak megfelelő „emberanyag előállítása”: erkölcsös embereket „szállít”, ha romlik a munkafegyelem; nagycsaládosokat, ha elenyésző a népszaporulat; aszkétákat, ha a jóléti társadalom csak keveseknek képes biztosítani a jólétet és a gazdaság válságba kerül; balekot, ha túl sok az ügyeskedő a magánszektorban; szófogadó állampolgárt, ha nő az elégedetlenség. Hiszen a világ fiai amúgy is okosabbak a világosság fiainál! A társadalom korporációként kezeli az egyházat: közreműködéséért „cserébe" felkínálja a közreműködés lehetőségét. így magától értetődően a fejlődés útja a közreműködési lehetőségek növelése. Az elméleti megalapozást szolgáló dialógusban ez úgy jelentkezik, hogy a résztvevők - valóban „világnézeti meggyőződésüktől függetlenül” - egymást túllicitálva igyekeznek a marxizmus és a kereszténység hasonló vonásait azonosságként feltüntetni. A katolikusok Marxra, a marxisták Jézusra hivatkoznak és nem győzik idézni a Szentírást. Ebben a szellemi miliőben a világnézeti meggyőződés kifejtése dogmatizmusnak vagy legalábbis szűkkeblűség- nek látszik. Ezért az egyház belső dialógusában jó néhányan konzervativizmussal akarják pótolni a hűséget, a változásoknak alá vetett formák kétségbeesett védelmével az egész igazságát. Az emberiség iránti egyetemes felelősségérzet kimerül a béke hangoztatásában, amin azonban csak saját biztonságukat értik. Az engedelmességet úgy akarják megkövetelni, mint a megértés kiküszöbölésére született erényt. S akkor a kívülállókban hiába fakad föl a kérdés: Hol van az egyház? Mert a válasz valaha ugyan egyértelmű volt: Ahol az Ő nevében gyűlnek össze, - de mi már annyi mindenért össze tudunk gyűlni... Van-e, egyáltalán lehet-e kiút, amikor az egyháznak tudomásul kell vennie, hogy tagjai mindig az adott társadalomba nőttek bele?3 Hogy ne az „in vitium ducit culpae fuga” („bűnödet átkozva, másik bűnbe esel”) elve jusson érvényre, a válaszkeresés kiindulópontja csakis egyértelmű világnézeti meggyőződésből származhat. Nem történelmietlen visszafordulás ez, nem napjaink szellemi nyitottságának figyelmen kívül hagyása, hanem éppen annak a hangsúlyozása, hogy a marxizmus és a kereszténység párbeszéde, együttélése és együttmunkál- kodásuk lehetőségeinek feltárása csak a maguk sajátos világnézeti meggyőződésükből származó humanizmus - a marxizmus antropocentrizmusa és az ezzel aligha ellentétes krisztocentrizmus - alapján történhet. Ennek a szellemi magatartásnak módszertani előnye az egyértelműség. Hiszen nem a végeredményből kell kitalálni az előzményt: a dialógusból és a kooperációból amúgy is csak valami meghatározhatatlan s ezért nehezen aktualizálható humanizmusra lehetne visszakövetkeztetni, magára a világnézetre nem. A marxizmus és a kereszténység szilárd világnézetéből ered, hogy felül tudnak emelkedni a világnézeti különbségeken is. Különböző világnézetű emberek találkozásában a világnézet dialektikus fogalomként „viselkedik”: gazdagodhat, mert nem akar megszűnni, de megőrzéséhez sem úgy ragaszkodik, hogy ne törekedne másban is a fölismerni önmagát. 88
