Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Giczy György: Érdek, érték, éthosz. A korporatizmusról az egyház és a társadalom viszonyában
A neokorporatizmus viszonyai között azonban úgy tűnik, hogy mindenféle meggyőződés a központilag irányított érdek egyetemesnek feltüntetett hatalma alá rendelődik, vagyis a párbeszédből érdekegyeztetés lesz. Az érdekek olyan szövevényével kerülünk szembe, hogy eldönthetetlen, mindez végső soron kinek az érdeke. Ahhoz, hogy az egyház társadalmi szerepének problematikáját világosabban megfogalmazhassuk, a fenti általános megközelítés után közelebbről is szemügyre kell vennünk a korporatizmust. TÍZMILLIÓ EGYÉN ORSZÁGA. Már magában a társadalomban is különféle, egymással ellentétes, de egyaránt fontos alapelveket kell összeegyeztetni. Adam Smith még azt hitte, hogy a magánérdek érvényesülése által biztosítható a közérdek. Kiderült azonban, hogy az érdekek természetüknél fogva horizontálisan nem hozhatók közös nevezőre, ezért az egymást kizáró érdekeket átfogóbb prioritásoknak kell alárendelni. A hierarchikus érdekegyeztetés sikertelensége esetén az állam válságba kerül. A korporatizmus szakadatlanul azokat - jórészt az állam rendelkezésére bocsátandó - eszközöket keresi, amelyek segítségével az egyeztetés mégiscsak létrejön és a válság elhárítható. A korporativ állameszme a rendi állam stabilitása utáni vágyakozásból született: „A korporativ ideológiák ideálképe a közös jogok és kötelezettségek tudatával átitatott, s ezek által egyesített középkori rendek, hivatásrendi szervezetek hierarchikus rendszere, amelyben a rendszer alkotóelemei saját területükön autonómiát élveznek, de összességükben kényszer-jelleggel alávetettek a rendi állam fegyelmének, eleve adott prioritásának.”4 A pluralista érdekközvetítéssel ellentétes korporációs érdekközvetítési rendszer Ph. Schmitter megfogalmazásában a következő: „Fő alkotóelemei korlátozott számúak, egyedülállóak, kényszerszövetségbe szervezettek, melyek nem állnak egymással versenyben, hierarchikus struktúrával rendelkeznek, s egymástól funkcionális szempontból elválasztottak. Állami elismertséggel vagy jogosítványokkal rendelkeznek, ha nem éppen az állam késztetésére jöttek létre. Az általuk képviselt területeken ugyanakkor képviseleti monopóliumokat élveznek, amelyért cserébe eltűrnek bizonyos beleszólást vezetőségük kiválasztásába, igényeik artikulálásába. ”5 Ebben a vonatkozásban óhatatlanul fel kell tennünk a kérdést az egyház társadalmi helyzetét illetően: Vajon az egyházra mennyiben alkalmazható a fenti megállapítás? Annyi bizonyos, hogy a korporativ rendszer nem tart igényt az emberek megértésére, a rendszer összefüggéseinek felismerésére, elegendő, ha magatartásukat a politikai akarat felhívásának megfelelően alakítják. A hatalom számára kifejezetten káros az érdekek mibenlétének feltárása, a struktúra leleplezése. Hogy a beleegyezés kivívása ne tűnhessen önkényesnek, az egyik oldalon „beengedik" a demokráciát, ami azt jelenti, hogy a jóléti államokban a kormányt meg lehet buktatni, a rendszert viszont nem. Az állam ugyanis társadalmi jóváhagyás nélkül áll fenn. A hatalomra került marxisták mintha teljesen elfelejtették volna, amit a marxizmus klasszikusai az állam elhalásáról mondtak - habár a szocialista rendszerek még korántsem merítették ki a korporatizmus lehetőségeit. Az állam és a társadalom összefonódásából következik, hogy az egyház-amelynek a társadalmat kellene képviselnie az állammal szemben - kilátástalan helyzetbe jut, hiszen a társadalom képviseletét már csakis az állam láthatja el. Az egyház számára nem marad más lehetőség, mint hogy a tőle függetlenül kialakult „történelmi realitáshoz", adott esetben a „társadalom államosításához” igazodjék. De mivel az egyházat az államtól elválasztották, már nincs is mihez igazodnia. S mert a társadalmi élet elhalása következtében a közösségek is „elszegényedtek”, érdekközösségekké váltak, az egyház csak az individualizált tömeggel, egyének sokaságával találkozhat, így nem marad más feladata, mint amit - H. Marcuse szerint - már Hegel is kevesellt: „az evangélium az egyénhez, mint társadalmi és politikai kötelékeiből kiszakított egyénhez” szólhat; „fő célja nem a társadalom vagy az állarty hanem az egyén megmentése.”6 - A politológusok és szociológusok nem győzpefc eleget panaszkodni a közösségek hiánya miatt, de túlnyomó többségük - a hegelihez hasonló koncepciók utóhatására - teljesen figyelmen kívül hagyja az egyházat, finely „mint élő közösség” >- Konyvtád. 'l 1 Napest 89
