Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Lukács László: A keresztények közéleti felelőssége
pedig a szükséges mértékben rendelkeznek a megfelelő szaktudással és jártassággal, akkor a világ valóban belülről alakulhat át Krisztus megváltó ereje által.” A pápa szerint „az egyház a laikusok által van jelen a világban”. A keresztények azonban egyben egy-egy államnak a polgárai is. Meggyőződésüket, a krisztusi emberképet, a keresztény életformálást elsősorban életük példájával kínálhatják fel. Eközben természetes joguk van arra, hogy egymás között saját csoportosulásokat hozzanak létre, de arra is, hogy részt vegyenek mások jó szándékú, a közjót szolgáló, erkölcsi értékeken nyugvó kezdeményezéseiben. A közvélemény formálása a pluralista, demokratikus, jogrendre épülő társadalmakban meghatározott játékszabályok szerint folyik - ehhez kell igazodniuk a keresztényeknek is. Egyénenként és szervezett csoportokban is tevékenyen részt kell venniük a közéletben, a nemzeti közmegegyezés kialakításában, a társadalom életét irányító célok megfogalmazásában, az emberi értékek védelmezésében. Nyitott kérdés persze, melyik kérdéshez sikerül a társadalom többségét maguk mellé állítaniuk, s a keresztény értékeket így össztársadalmi szinten is érvényre juttatniuk, s hol szorulnak kisebbségbe, utolsó lehetőségként elvállalva a példa értékű tiltakozás vagy akár az áldozatvállalás hősiességét is. Az egyházi vezetőknek elsősorban híveikkel kell törődniük: őket bátorítják, nekik adnak eligazítást, hogy a fölmerülő konkrét élethelyzetekben hogyan foglalhatnak állást. Prédikáció és katekézis, katolikus sajtó és püspöki pásztorlevelek, teológiai és lelkiségi könyvek nem mozoghatnak absztrakt magasságokban: az evangéliumot saját koruk emberének nyelvére kell lefordítaniuk, a gyakorlatban megvalósítható életformát kell felkínálniuk, a kor valós kérdéseire kell választ keresniük mind az egyéni erkölcs, mind a társadalmi élet területén. Ha szükséges, természetesen föl kell emelniük kritikai, tiltakozó szavukat a társadalmi nyilvánosság előtt is, még akkor is, ha felfogásuk szemben áll a közvéleménnyel vagy a hatalom hivatalos álláspontjával: Istentől kapott küldetésük kötelezi őket a kritikai funkció elvállalására, a jog és az igazságosság védelmére. Büszkén mondhatjuk, hogy az elmúlt két-három évtizedben szerte a világon mind erősebb lett a „hivatalos” egyház, az egyházi vezetők fellépése is az ember, az igazságosság, a szabadság védelmében, egyre többször és határozottabban kiálltak az üldözöttek, az elnyomottak, a nincstelenek mellett. (Csak példaként említhetjük Oscar Romero érseket, Helder Camara püspököt, az amerikai püspöki kar pásztorlevelét a gazdasági életről, a pápa megnyilatkozásait legutóbb a nemzeti kisebbségekről, a faji megkülönböztetésről.) Számos példát sorolhatnánk persze arra is, hogy a tan ítóhivatal és a laikusok, Róma és a helyi egyházak között egy-egy kérdés megítélésében csak türelemmel kihordott feszültségek árán, esetleg hosszas küzdelmek, nézeteltérések után alakul ki a közmegegyezés. Ha csak a felszabadítási teológia körül kibontakozott sokrétű vitákra gondolunk, akkor jól láthatjuk, hogy egyházunk minden rendű-rangú tagjának világviszonylatban is tanulnia kell még azt, hogy a Szentlélek irányításával hogyan kereshetjük meg közös erőfeszítéssel a keresztény választ korunk kérdéseire. 3. KERESZTÉNY JELENLÉT A MAGYAR TÁRSADALOMBAN. Hazánkban mind az egyházak, mind a keresztények évtizedeken át kiszorultak a közéletből. Az egyházak nem tölthettek be tényleges kritikai funkciót a társadalomban. A hívő állampolgárok pedig csak anonim rejtettségben, a magánélet szférájában élhették meg a vállalt keresztény életformát - nyíltan, megfogalmazott elvek, értékítéletek formájában nem képviselhették a nyilvánosság előtt. (Ma már azt is látjuk, hogy ez mennyit ártott az egész nemzet lelki egészségének.) A II. Vatikáni zsinat által meghirdetett új jelenlét a társadalomban, a világ krisztusi szolgálata, a laikus keresztények bekapcsolódása a társadalom életébe és építésébe - mindez eddig csak szép elméleti célkitűzés lehetett hazai viszonyaink között. Lemaradásunk hátrányait azonban előnyünkre fordíthatjuk, ha felhasználjuk azokat a tapasztalatokat, amelyek az elmúlt két-három évtizedben világszerte keletkeztek, részben az egyházon belüli párbeszédben, részben a keresztények társadalmi-közéleti felelősségvállalása nyomán.- 1. Hogyan lehet megteremteni a keresztény részvételt egy szekularizált világban, ahol nemcsak a gazdasági-társadalmi élet liberalizált, hanem az értékek és értéktelen85
