Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Lukács László: A keresztények közéleti felelőssége
elszántan kell tehát törekednünk az egyre nagyobb szeretetre, arra, hogy az egyház testvérközössége „szentségi formában”, jelszerűen legalább, felmutathassa a világnak Isten szeretetét. Újabb teológusok, Gerhard és Norbert Lohfink nyomán szívesen emlegetik, hogy a hívők közössége „kontraszttársadalmat”, kontrasztközösséget alkot a világban, a szeretetre elszántan törekvő emberek testvéri közösségét: az egyetlen lehetséges alternatív életformát, az emberi boldogságnak (a túlvilágban kiteljesülő) egyedül lehetséges útját mutatják fel. Mindez természetesen aktív társadalmi jelenlétet is kíván, hatékony részvételt a közéletben: tehát politikát-s a szó itt persze nem pártok alapítását jelenti, hanem a társadalmi közvélemény alakításában való teljes jogú részvételt. Ebben az egyes keresztényeknek is részt kell vállalniuk, de a keresztények közösségének és az intézményes egyháznak is. Lustiger bíborostól, Párizs érsekétől nemrég megkérdezték: Véleménye szerint van-e az egyháznak szerepe a politikai életben? Az érsek határozott választ adott: „Igen, az egyháznak van politikai szerepe, a legkülönbözőbb módokon... Egyebek között politikai szerepet játszik akkor, amikor veszi a bátorságot, hogy az evangélium lelki üzenetének politikai következményeit levonja. Ha az ember Isten képére és hasonlóságára van alkotva, akkor az egyház elvárhatja minden politikai hatalomtól, hogy ne bánjék az emberrel úgy, mint egy állattal. Ezért utasítja el a génmanipulációt, az eutanáziát, az abortuszt... Ezért sürgeti a munkához való jogot, a szociális igazságosságot, ezért követeli, hogy a társadalom fogadja be a kitaszítottakat... Ha pedig az igazságosságot lábbal tiporják, akkor védelmébe veszi a legegyszerűbb polgárjogokat is. Az egyház így többnyire a némaságra ítélt többség helyeslését, de politikai szankciókat von magára a hatalom részéről.” (J.-M. Lustiger: Wagt den Glauben, Johannes Verlag 1986.380.). Amíg a közrend keresztény elvekre épült és a hatalom - legalább elvben - keresztény uralkodók kezében volt, az egyház beérhette az evangélium hirdetésével, az egyház vezetői az abból levont erkölcsi elvek megfogalmazásával. Napjainkra azonban a történelmi-társadalmi viszonyok lényegesen megváltoztak, a közvélemény, a közélet nem épül többé keresztény alapelvekre. Ezzel egészen új helyzetekbe kerültek a keresztények, de maguk az egyházak is - állapítja meg Ernst Wolfgang Böckenförde a keresztények közéleti jelenlétét elemezve (Staat-Gesellschaft-Kirche, In: Christlicher Glaube in moderner Gesellschaft Band 15. Herder 1982. A következőkben az ő gondolataira támaszkodunk.) Szabad verseny folyik, nemcsak a gazdasági életben, de a közvélemény formálásában, a társadalmi közmegegyezés kialakításában is. Hogyan lehet biztosítani ilyen helyzetben az evangélium érvényesülését? Elegendőek-e a hivatalos egyházi megnyilatkozások? Vagy pedig szükség van a keresztények aktív részvételére a közéletben? S a kettő hogyan hat egymásra az egyházon belül? A tévedhetetlenséget garantáló krisztusi jelenlét nem mentesít bennünket egyéni erőfeszítéseinktől - hogyan lehet biztosítani, hogy a hiteles keresztény válasz fogalmazódjék meg korunk új problémáira? 2. AII. VATIKÁNI ZSINAT A LAIKUSOK HIVATÁSÁRÓL. A zsinat szerint a világban való jelenlét a laikusok kötelessége. „Az evilági feladatok és tevékenységek a világi hívőkre tartoznak. A világi hívők eleve jól kiművelt lelkiismeretére hárul a feladat, hogy az isteni törvényt a földi társadalom életének irányítójává tegyék. Papjaiktól viszont a lelki világosságot és erőt kell várniuk. Ne higgyék azonban, hogy lelkipásztoraik mindenhez értenek, és az összes fölmerülő, esetleg súlyos kérdésekben is azon nyomban gyakorlati megoldást tudnak ajánlani, vagy hogy ez lenne a papok küldetése. Vállalják csak a világi hívők a maguk sajátos szerepét, keresztény bölcsességgel és engedelmesen figyelve a tanítóhivatal eligazító szavára.” (Gaudium et Spes 43.) Mindegyikünk más kegyelmi küldetést kapott az egyházban, s ezek a kegyelmi adományok, feladatok kiegészítik egymást. Ebben a jól szervezett munkamegosztásban a papság feladata a kinyilatkoztatott tanítás őrzése, az evangélium hirdetése, a hívek közösségének összefogása és irányítása, a híveké pedig az, hogy az evangéliumi életformát a világban valóra váltsák. Ez a „munkamegosztás” azonban semmiképpen sem jelentheti azt, hogy a papság feladata a vezetés, a laikus „közlegényeké” pedig az utasítások puszta végrehajtása. A világban való jelenlétük által a laikusok 83
