Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Lukács László: A keresztények közéleti felelőssége
Lukács László A KERESZTÉNYEK KÖZÉLETI FELELŐSSÉGE 1. A VILÁGNAK HITBŐL FAKADÓ SZOLGÁLATA. 1948-ban Albert Camus meghívást kapott egy francia domonkos kolostorba, hogy beszéljen arról, mit várnak a nem hívők a keresztényektől. „A világ azt várja a keresztényektől - mondta hogy hangosan és határozottan szánjanak szembe a gonosszal, s ítéletüket olyan világosan tegyék szóvá, hogy a legegyszerűbb emberben se támadhasson a leghalványabb kétely sem. Szakítsanak az absztrakciókkal, és nézzenek szembe a történelem vérrel borított valódi arcával... Az erőszak és a párbeszéd erői között óriási, egyenlőtlen küzdelem kezdődött. Csupán józan illúzióim lehetnek e harc kimenetele felől. De tudom, hogy ezt a harcot meg kell harcolnunk, és azt is, hogy akadnak emberek, akik erre elszánták magukat... Előfordulhat, hogy a kereszténység valamilyen kompromisszumot fog keresni, vagy pedig beéri azzal, hogy ítéletét egy enciklika homályos formáiban fogalmazza meg. Ez esetben a keresztények élni fognak, de a kereszténység meghal” (A. Camus: Resistance, Rebellion and Death, New York, 1961). Camus szavai negyven év után is számos kérdést ébresztenek bennünk. Kik a felelősek az emberi történelem alakulásáért? Mekkora felelősség hárul a kereszténységre és mekkora a keresztényekre? Kinek a feladata az evangélium képviselete a világban? Az egyes keresztényeké, vagy az intézményes egyházé? S ha mindkettőé, akkor milyen kölcsönhatásban áll a kettő egymással? Az elmúlt fél évszázadban akárhányszor az intézményes egyházat, az úgynevezett egyházi tanítóhivatalt ültették a vádlottak padjára. A hitlerizmussal kapcsolatban személy szerint XII. Piusz pápát vádolták meg azért, hogy hallgatott a nyílt kritika és szembenállás helyett. A történelmi vita eldöntése nem e cikk feladata. De lehet-e ebben a kérdésben állást foglalni anélkül, hogy az egyes keresztények ellenállására, hősies tiltakozására is gondolnánk, - a névtelenektől kezdve, mint a katonai szolgálatot megtagadó fiatal osztrák földműves -, az olyan jeles személyiségekig, mint Faulhaber bíboros vagy Maximilian Kolbe? Megkezdődött az elmúlt négy évtized magyar történelmének felülvizsgálata s meg kell kezdenünk a korszak egyháztörténetének feltárását is. Ezzel kapcsolatban is fogalmazódnak meg vádak, itt-ott már nyíltan is: „az egyházak megalkuvóan kiszolgálták a mindenkori hatalmi igényeket.” De itt sem jut el a teljes igazsághoz az, aki csupán a „hivatalos” megnyilatkozásokat vizsgálja, s megfeledkezik azokról a keresztényekről, akik bátran, áldozatokra és szenvedésekre is készen vállalták hitüket, annak minden következményével, minden körülmények között. Hogy az istenhit az emberek szolgálatára kötelez, azt már az ószövetségi próféták egyértelműen megfogalmazták: „Kiálts teli torokból, ne kíméld magad, emeld föl hangodat* mint a harsona... Tudjátok, milyen a böjt, amelyet én kedvelek? Ezt mondja Isten, az Ur: Törd össze a jogtalan bilincseket, és oldd meg az iga köteleit, és bocsásd szabadon az elnyomottakat...” (Iz 58,1-10). Ezt a szemléletet folytatja és teljesíti be Jézus szeretetparancsa, s az apostoli egyház egyértelműen vállalja a krisztusi örökséget: „Aki azt mondja, hogy szereti Istent, miközben felebarátját gyűlöli, az hazug.” Isten az emberek szolgálatára kötelez bennünket. Ezt azonban két irányban is ki kell terjesztenünk. Először is nemcsak a szeretet parancsára érvényes, hanem az emberi élet egészére. A Krisztusban újjászületett ember „új teremtmény”: az élet minden területén új életformát, gondolkodásmódot, magatartásformákat kell kialakítania a feltámadott Krisztus erejében. S mindezt nem csupán személyes életének benső világában, a családi élet szűk körében, hanem a közélet minden területén is. Másodszor: ami az egyes keresztényekre érvényes, az sokszorosan igaz az egyház közösségére. Nem lehetünk egymagunkban keresztények, a krisztusi szeretetet a keresztények közösségében kell megvalósítanunk. Az egyház testvéri közösségében válik láthatóvá, milyen isteni szeretet hordozza a világot, s merre tart az emberiség útja. Ez a közösség itt a földön hibákkal teli, önzésre hajlamos emberekből áll 82
