Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Korzenszky Richárd: Apátlan-anyátlan nemzedék?
elkeseredett, önpusztító, csak a mának élő - vagy azt, hogy távlatai vannak, élni tud, értelmét látja a munkának, a létezésnek? A feleletet elég magunknak megadni. A felnőtt-társadalmat - már ami a puszta létszámot illeti - biztos nem fogja pótolni a ma fiatalsága. Ez a mának élő felnőtt-társadalom bűne. Hogyan kívánhatnánk céltudatosságot, tiszta jövőképet, eszményeket tőlük, ha apáik generációja annyira bezárkózott a mába, hogy nem tartotta érdemesnek a gyermekek vállalásával önmagának pusztán szám szerinti reprodukálását sem? Van-e hiteles gyakorlatunk az örömszerzésre? Hol van az öröm a keresztény emberek életéből? Tudunk tiltani, korlátokat szabni - de érdekelné a fiatalokat, hogy mit tudunk mondani az örömről, s még ennél is jobban érdekelné, tudunk-e örülni igazán? így is fogalmazhatnánk: érdekelné őket, tudjuk-e élvezni az életet? Mintha mindaz bűn lenne, ami élvezetet jelent - testre és lélekre szabjuk szét még ma is gyakorlatunkban az embert, lelki életről beszélünk, pedig az igazi spiritualitás testesül- lelkestül érinti az embert - a szó pozitív értelmében „érzéki” embert. Van-e szórakozáskultúrája a keresztény felnőttek világának? Néhány önkényesen kiragadott területe ez az életnek, amire megpróbáltunk rákérdezni, figyelve a fiatalok igényeit. Hiába beszél eszményekről a nevelő, ha nem találkozik velük a gyermek életközeiben. Hiába mond okos, higgadt prédikációt a pap: egyrészt kevés fiatal hallja, másrészt a megélt példának mindig nagyobb ereje van a szónál, főként a fiatalok előtt. Talán vakmerő dolog jósolni, de megkockáztathatjuk a kijelentést: struktúráknak is össze kell omolniok ahhoz, hogy a nem nagy számban, de mégis jelen lévő pozitív példák ereje hatni tudjon. Szabályozatlanul felszínre kellene engedni a meglévő jót, és meg kellene adni minden kezdeményezésnek a bátorító szót, a tevékeny támogatást. Kockázatos vállalkozás hagyni, hogy alulról épüljön az egyház. Amikor egyre nehezebben fogalmazható meg a fiatalok számára az igaz tanítás, különösen, hogy nagy súlyt kapjon az igaz gyakorlat az életben. Apátlannak és anyátlannak mondtuk a ma ifjúságát. Mit értek elanyátlanodáson? Míg az apa a biztonságot, az igazodás lehetőségét jelenti, az anya a meleget, az otthont, a bizalmat, a családiasságot. Van-e, aki odafigyel a fiatalokra? Ki hallgatja meg őket? Bármennyire is tömeg-embernek látszanak a divat kényszerének engedelmeskedve hajviseletben vagy öltözetben, mégis személyes törődésre vágynak. Meghallgatást kívánnak. Hosszú évtizedek gyakorlatának most érezzük kínos következményeit: a vezényszavakhoz igazodás, a fölülről betáplált ideológia nem vált táplálékká. De a fölülről betáplált „egyházi ideológia” sem válhat életalakító erővé. Az anyai türelem mosollyal tud mosolyt varázsolni a gyermek arcára. Vigyázó kézzel kíséri az első lépéseket. Gyöngéden viszonozza az első töredékesen kimondott szavakat. Hiányzik mai világunkból az egyetemes anyaság. „Egyneművé” kívánnak válni az emberek, s közben mindkettőnek értékét elveszítik. Családteremtő anyákra, nagyasszonyokra van szükség. Mert nem tudja kihordani világunk a terhet, amit a fiatalság jelent. A fiatalság teher, de ugyanakkor áldás is. Teher a türelmetlennek, a pozícióját féltőnek, de áldás annak, aki tudatában van, hogy örökös változás és fejlődés az élet. Egyházunk gyakorlati életéből is mintha hiányoznék az anyai jelleg: a fiatalok befogadásának, elfogadásának, másságuk tudomásulvételének szelíd készsége. Erősebbnek tűnik az egyház tanító vonása, mint az anyai otthonteremtés. Nagyobb teret és szerepet kap egyházi gyakorlatunkban az oktatás, nemritkán a „kioktatás”, mint amekkora tér jut a meghallgatásnak. Az anya nem taszítja el a gyermekét, még akkor sem, ha sok mindenben talán nem is ért vele egyet. Elfogadja és a magáénak vallja. Még a sérült gyermeket is féltő szeretettel őrzi. Szenved miatta, de érzi mindig, hogy saját testéből való. Hogy ez az anyai jelleg hiányzik az anyaszentegyházból, talán hiányos struktúráink, hiányzó intézményrendszerünk következménye is. Hol teremthetne az egyházi közösség igazi életteret a kisebb és nagyobb gyermekek számára? Szívesen gondolkodunk hitoktatásban és szentségek kiszolgáltatásában: de a hétköznapi élet ezen felül még mást is igényel: gyerekként vagy felnövekvő emberként jelen lenni egy nagyobb közösség életében. Osztozni a felelősségben. Tudni, hogy számítanak rá. Hogy várják. Úgy, hogy elfogadják. 4
