Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Korzenszky Richárd: Apátlan-anyátlan nemzedék?
Elgondolkoztató, hogy két intézmény nevezi magát szívesen anyának. Szokás beszélni az „alma mater"-ről, az iskoláról, s napjaink egyik legégetőbb problémája az egész társadalom számára, hogy az iskola nehezen tudja betölteni ezt a vállalt és joggal elvárt anyai szerepet. Természetes elvárás, hogy legyenek intézmények, amelyek „kihordják” és „világra hozzák” a még éretlen embert, akik majd érettként léphetnek ki a zárt falak, zárt struktúrák közül. Nem szeretnék belebonyolódni az iskola speciális problémavilágába, de nem tudom említés nélkül hagyni. S ugyanilyen fontos, sőt meggyőződésünk szerint fontosabb, hiszen az egész életet végigkísérő intézmény a mindannyiunk üdvösségét hordozó egyház. S ez az intézmény szívesen nevezi magát anya-szent-egyháznak. Az otthonosság, a védettség, a melegség helye kellene hogy legyen, már megnevezése alapján is. Érdemes volna magunkba tekintenünk, akik bármilyen fokban és bármilyen szinten hivatalból is képviselői vagyunk az anyaszentegyháznak: a ránk bízottak számára mennyire vagyunk a védettség, az otthonosság, a melegség emberré érlelő intézményének képviselői? Nem vagyunk-e sokkal inkább merev szabályok, végrehajtási utasítások képviselői, törvények hirdetői és megtartói? (Természetesen távol álljon tőlünk, hogy a törvények szerepét lényegtelennek tartsuk!) Bármennyire is apátlannak-anyátlannak látszik a ma ifjúsága, egyvalamit igazságtalanul állítanánk róla. Tévedés volna azt mondani, hogy fantáziátlan, hogy nincsenek elképzelései. De azonnal érezzük a feszültséget: a világ, amelybe beleszületett, fantáziátlan, változni és változtatni nehezen képes. Valaki megkérdezett egy katolikus csoportot: mi a legfontosabb a katolikusok vallási életében. A válasz egyöntetű: a szentmise, az Eucharisztia. De folytatódott a kérdés: mit tartanak a legfontosabbnak a szentmisében? A válasz: az átváltoztatást. Mire a kérdező végkövetkeztetése: tehát a katolikusok vallási életében lényeges helyet kell elfoglalnia az átalakulásra, a megváltozásra való készségnek. Átváltoztatni, átalakítani saját életünket: megszokott kereteinken túllépni, szokásainkat, megkötő hagyományainkat levetni... kemény követelmény. De mi az, ami leginkább idegen a fiatalok lelkivilágától? A megmerevedés, a meglévőnek őrzése, a változástól, változtatástól, az átalakulástól való irtózás. Pedig a békének is fejlődés (= a jobb irányába való változás) a neve, VI. Pál pápa óta. De vajon komolyan gondolunk-e rá? A társadalom békéjének, kiegyensúlyozottságának is ez az egyik leglényegesebb feltétele: a fejlődés, a józan változások, változtatások állandó jelenléte. Hosszú évtizedek belevésték felnőtt-társadalmunk tudatába, idegrendszerébe, hogy változtatni életveszélyes. Önmagunkat ítéljük azonban halálra, s a legkülönfélébb menekülési reakciókat váltjuk ki a fiatalságból akkor, amikor nem vagyunk hajlandók tudomásul venni az élet legalapvetőbb törvényszerűségét, a változást, a fejlődést. Ehhez pedig fantázia kell, újítókészség. A fiatalok rendelkeznek ezzel. Nem szabad kiölni ezt belőlük. De ha saját házunk táján körülnézünk, iskoláinkban, templomainkban, intézményeinkben, azt kell megállapítanunk, hogy a gyakorlati életben sokkal fontosabbnak tartjuk a beilleszkedést, a „szocializálódást”, mint az önálló, szuverén egyéniségek kibontakozását, érvényesülését. Nem tudunk teret adni a tehetségeseknek, nem tudjuk megbecsülni azokat, akik a megszokottól, az átlagostól eltérnek, akik nem szükségképpen az előttük haladó generáció lépésritmusát veszik fel, hanem a saját fantáziájuk szerint, a saját ritmusukban, nemritkán nem a már kitaposott úton, de mégis ugyanazon cél felé haladva járnak. Divatos dolog kreativitásról beszélni. Kreatívnak lenni annyit jelent, mint a minden emberben meglévő alkotó-, teremtőkészséget a gyakorlatban is megélni, megvalósítani. Hol van helye ma egyházunkban a fiatalok kreativitásának? Hol és mikor fogalmazhatják meg igényeiket, elképzeléseiket? Nem vagyunk-e túlságosan is aggságosak (elaggottak), amikor jogos büszkeséggel tekintünk meglévő lehetőségeinkre? Tudatosítjuk-e magunk számára az élet kemény törvényszerűségét, hogy a fiatalabb az idősebbet túléli? Hogy a folyamatosságnak nem a változatlanság a feltétele, hanem az azonos célhoz való ragaszkodás? 5
