Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Korzenszky Richárd: Apátlan-anyátlan nemzedék?
ható tekintély képét jelenti a gyermek számára, akire föl lehet nézni, aki biztonságot tud adni. Hol tapasztalja meg a biztonságot a fiatal ember? Vajon megéli-e ezt a családban? Vajon megtalálja-e ezt az élményt a profán társadalomban (ha egyáltalán szabad mesterségesen kettéosztani szentre és profánra a világot), s megtapasztalja-e ezt az egyházban? Tekintélyt a hiteles jelenlét szerez. Sorra tehetjük fel az önkritikus kérdéseket: hogyan vagyunk jelen a világban? Bennünket elsősorban az ifjúság és az egyház kapcsolata érdekel. Mit tapasztal meg ma egy fiatal az egyháziakról? (Vajon nincs-e kemény összefüggés a mi megtapasztalható, hitelesnek nem mindig mondható jelenlétünk és a papi hivatások elszomorítóan csekély száma között?) És milyen élménye van ma egy fiatalnak az egyházról? Mi köze van az egyháznak a világhoz? Van-e mondanivalója az egyháznak az élet nagy kérdéseiről a világnak - vagy csak önmagának (önmagában) beszél? A felnőtt emberek hozzászólnak-e keresztényként a mindenkit egzisztenciálisan érintő ügyekhez? Vagy ha hallatják hangjukat, vajon átfénylik-e rajtuk a keresztény elkötelezettség? Hol van a keresztény emberek társadalmi felelőssége? Megfogalmázódik-e, artikulálódik-e egy autentikus vélemény, amelyet nem egyszerűen egy „megfoghatatlan”, dokumentumok formájában jelenlévő tanítóhivatal képvisel, hanem amely mintegy közvéleményként él az életüket Krisztus evangéliumához igazító emberek körében? Van-e jól kitapintható gyakorlat, életstílus, amire érdemes odafigyelnie a fiatal embernek: munkaerkölcs, tulajdonjog, család, közügyek, szórakozás, szabadidő stb... Nem inkább azt lehet-e tapasztalni, hogy valamiféle furcsa hasadtlelkűségben él a magukat az egyházhoz tartozónak vallók többsége, s ugyanakkor egy valóban radikálisan, az evangéliumhoz tiszteletre méltó hűséggel ragaszkodni óhajtó csekély kisebbség bezárkózni, elzárkózni, elkülönülni látszik? Kell, hogy legyen a felnőtt keresztényeknek konkrét mondanivalójuk a fiatalabbak számára. S nem általában „a keresztényeknek”, hanem a konkrét keresztény embernek. De ha nem lehet látni, hogyan vesz részt egy hitvalló keresztény a közügyekben (itt és ma, Magyarországon), ha nem találunk konkrét példákat arra, hogy hogyan lehet következetesen előbbre haladni a pályán (önmagunkat föl nem adva), ha nem látjuk, hogyan lehet gyarapodni az anyagi javakban (úgy, hogy tiszta lelkiismerettel lehessen megállni Isten és emberelőit), ha nem látni, hogyan lehetnem kivonulni a világból, de mégis másként jelen lenni, s ugyanakkor örülni az életnek - az apátlanság érzése fokozódik (mert hiányzik az igazodási pont). Nem szeretném, ha ezek az egyáltalán nem kellemes töprengéseim bárki számára is félreértésre adhatnának okot. Nem arról van szó, hogy nincs világos tanítása az egyháznak. Igenis van. Ellenben az a gond, hogy a példaképeknek hús-vér emberek formájában kell jelentkezniük. S a példaképek mindig igénylik a nyilvánosságot. Nem egyes emberek példaadó jelenlétét hiányolom (ma is vannak), de igenis hiányolom azt, hogy nincsenek kikristályosodott pozitív típusok, olyan típusok, akik miközben teljesen nyitottak az evangélium üzenetére, ugyanakkor teljes elkötelezettséggel vállalnák a jelenlétet, a jelenléttel járó minden kockázatot a mában. Mintha volnának a hallgatólagos közvélemény szerint olyan szeletei, olyan területei az életnek, amelyek tisztába rakása nem lehet Krisztus tanítványainak a feladata. Mintha volnának hivatások, feladatok, amelyeket másokkal elvégeztethetünk (magunk nem vállaljuk a besározó- dás veszélyét vagy kockázatát, hanem büszkén megőrizzük magunkat „tisztának”), elfogadjuk mások munkáját, s mi is részt veszünk majd később benne, ha eléggé „szalonképesnek” látszik. Az apátián nemzedék bizonytalan világban él. Forrong körülöttünk minden, de mi későn eszmélünk: vajon szabad-e szólnunk? Vajon „időszerű”-e megszólalnunk? Fölülről várunk utasításokat régi beidegződések szerint, s közben a pillanat kegyelme már a múlté. Mintha örökös késésben lennénk: pedig egyformán szorít minden embert a javak igazságtalan elosztása, a hatalomból való részesedés aránytalanságai, a munkához való jog és lehetőség feszültségei, a népesedés kérdései. Mindezek és még sok más kérdés konkrét kihívásként jelentkezik a keresztény emberek és a kereszténység intézményei számára. Adunk-e rájuk választ? Megpróbálunk-e megbirkózni a feladattal? Mit tapasztal a fiatal? Azt, hogy a felnőtt-társadalom kiábrándult, 3
