Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 2. szám - Szennay András: Helyünk e hazában
„Az számít embernek, aki vállalja a felelősséget az embertestvérekért és a történelem alakulásáért.” Az Egyház a mai világban, 52. HELYÜNK E HAZÁBAN A vallásos hitből forrásozó meggyőződés - ezt ma a nyitott szemmel járók aligha vonhatják kétségbe - a meglévő nehézségek ellenére is egyre nagyobb szerepet kezd játszani hazánk lakossága jelentős részének életében. Nincs ugyan pontos statisztikánk, de hogy a hívő, vagy legalábbis a hit felé nyitott emberek vannak többségben, ezt nyugodtan állíthatjuk. S ennek a ténynek nemcsak negatív rugói vannak (pl. csalódás a materialista ideológiában, a csődöt mondott „szocialista” gazdasági berendezkedésben, az életszínvonal „aranyborjújának” bálványában). Feltétlenül pozitív tényezőként hat, hogy egyre többen kezdik észrevenni az egyház megújulni kívánó törekvését, mi több, abban sokan - elsősorban az ifjúsági és egyéb csoportos munkában - részt kívánnak venni. Egyre többen új tájékozódási pontot, új „ betlehemi csillagot” keresnek, amely mutatja a biztosabban célhoz vezető utat. Mind többen valódi lelki-etikai értékeket kezdenek igényelni és felfedezni, életüket ezekhez kívánják igazítani. Az evilági „kínálat" már alig vagy egyáltalán nem vonzó, a transzcendencia utáni vágy, a belső megújulás igénye egyre több egyénben, családban, csoportban erősödik. Természetesen ezek a pozitív jelenségek, igények nem tehetnek sem elbizakodot- tá, sem irreális álmodozókká. Sok minden bizonytalan, nem tisztázott még szőkébb egyházi és szélesebb társadalmi környezetünkben. Mulasztással vétkeznénk azonban, ha nem figyelnénk fel mindarra, ami körülöttünk folyik, ha nem igyekeznénk integrálni a megélt folyamat eseményeit társadalmi és egyházi életünkben. Kétségtelen, hogy mi, hívő keresztények még a sötét, szomorú emlékek hatása alatt élünk. Legalábbis az idősebb generáció. De nem mentesek ezektől a rossz benyomásoktól és emlékektől az utánunk következő, ma javakorát élő nemzedék sem. Mert ők is átélték - gyerekkoruk óta -, hogy otthon, a templomban, esetleg még a temetőben lehettek „hitvalló” keresztények, a közéletben, a munkahelyükön azonban erről mélyen hallgatniuk kellett. A külső körülmények szinte beleerőszakolták őket ebbe a sajátos skizofréniába, mi több, talán bele is hajszolták őket-hosszabb-rö- videbb időre - a vallást, az egyházat támadók demagóg táborába. Jól tudjuk, hogy az elmúlt 40 évnek kb. az első kétharmada ilyen kettősséget kényszerített szülőkre, gyermekekre, nevelőkre egyaránt. „Erről nem szabad mások előtt vagy az iskolában szólnod” - figyelmeztették az aggódó szülők gyermekeiket, amikor például a város másik végére, más helységbe mentek vasárnap templomba, nehogy ismerőssel találkozzanak. Ezek a fiatalok azóta 30-50 évesek lettek. Az a keresztény, akinek „két élete ” volt: a templomban, a bezárt családi otthonban az egyik, a munkahelyén, a társadalmi életben a másik, csak hősiességgel volt képes gyermekét másra, mint erre a „kettősségre" nevelni. A vallási gyakorlat és az egyház ellen hozott intézkedések, továbbá a társadalmi élet visszásságai - immár két generáció tapasztalatában - sokakra még ma is bénítóan hatnak. Hogyan vegyek részt a megújítási törekvésekben, amikor eddigi életemben csak alig valami vagy talán semmi sem volt tapasztalható, ami erre késztetne? - teszik fel a kérdést. Hogyan bízzak azokban, akik adminisztratív intézkedésekkel vagy még keményebb módon elnyomtak, gyanúsnak tartottak azért, mert hívő ember vagyok? Ilyen tapasztalatok után az semósoda, hogy még ma is túlontúl ragaszkodunk ahhoz az „öncenzúrához” .■■fnétyét a külső körülmények alakítottak ki bennünk, melyet azonban mi magunkg$t„művészi fokra” tökéletesítettünk. Olykor-olykor már saját árnyékunktól is féltünk. Mindezt persze nemcsak vallási-hitbeni kérdésekben való tudatlanságunknak", nemcsak az igazi értékek iránti fogékonyság elhalványulásának, a létbizonytalanságnak, az elmúlt évtizedek nehéz
