Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 2. szám - Szennay András: Helyünk e hazában
körülményeinek, vallás- és egyházellenes trendjének kell számlájára írnunk. Meg kell vallanunk, hogy saját gerinctelenségünk, mulasztásaink is szerepet játszottak a kialakult helyzetben. Mintha olykor elfeledtük volna a Szent Péter-i figyelmeztetést: „Inkább kell engedelmeskedni az Istennek, mint az embereknek" (ApCsel 5,29). Vigyázzunk azonban, nehogy vakvágányra jussunk. A tények ellen ugyan nincsenek, nem lehetnek érvek (legfeljebb különféle módon értelmezhetjük a tényeket). Ugyanakkor azonban azt sem feledhetjük: aki csak a múlt felé tekint, aki csak a régi sérelmeket hánytorgatja fel, aki nem képes másra, mint kapott sebeit nyalogatni, annak nincs helye már a mában sem, és még kevésbé lesz jövője. „A jövőt építeni annyit tesz, mint megélni a jelent” (Antoine de Saint Exupéry). A keresztények, a hívő emberek ne várjanak e hazában arra, hogy majd támad egy „új messiás”, egy mindenre felkészült vezető, aki átsegít a jelen társadalmi krízisen, a válságos gazdasági helyzeten, s aki „stabilizálja” az egyház helyzetét. Nem, hanem meg kell ragadniuk az óra kínálta lehetőségeket, lásson - ki-ki a maga helyén - lelkiismeretesebb munkához, erkölcsileg emelkedett szemlélet kialakításához. Mindebben benne foglaltatik, hogy működjék közre a strukturális változások finomításában, keressen új utakat az értelmesebb, célszerűbb munkavégzéshez, munkamegosztáshoz, a nagyobb igazság érvényesítéséhez, az erkölcsi megújuláshoz. Természetesen mindez tőlünk, keresztényektől komoly erkölcsi bázis kialakítását igényli. Mert aligha tagadható, hogy mi, magyar keresztények igen alacsony szintre süllyesztettük vallási-etikai érzékenységünket. Az erkölcsi érzéknek puszta említése, a szükséges finomítására való törekvés közülünk is sokak számára untatóan, sőt talán ijesztően hat. A törvényesített szabadságjogok ugyan növekvőben vannak, gondoljunk pl. a legújabban egyre gyarapodó, „szabados képanyagot" hozó lapokra, sajtótermékekre. Mégis, nem feltétlenül és szükségképpen ún. erkölcsprédikátorként kell fellépnünk. Viszont rá kell döbbentenünk végre önmagunkat és környezetünket, hogy önzetlenség, önfegyelem, a mások jogaival való törődés, a más anyagi, még inkább szellemi-lelki-erkölcsi értékeinek tiszteletben tartása nélkül semmiféle megújító, változásra való igény nem fog eredményeket hozni, nem nyerhet beteljesülést. Egész társadalmunk igényli - jóllehet a konkrét személy olykor még nem tudja ezt világosan megfogalmazni - a közös célok által, közös erőfeszítések nyomán kialakult összetartozás tudatát, a közösség javát előbbre vivő feladatok vállalóit. Tennivalónk rengeteg e hazában, s ki tudná megmondani, vajon mennyi idő áll még rendelkezésünkre, hogy felocsúdjunk, hogy az erkölcsi-anyagi csőd széléről a mélybe ne zuhanjunk. Azt már tapasztalatból tudjuk, hogy egy életidegen ideológia csakis katasztrófához vezethet. Erkölcsileg emelkedett gondolkodású és életvitelű egyének nélkül nincs, nem lehetséges „fejlett” társadalom, nem képzelhető el megújulás. Mikor vesszük végre észre - s itt különös felelősség terheli az „illetékeseket”, hogy az állam van az emberért és nem az ember egy ideológia termékeként felette álló államért? Nem ok nélkül mondta II. János Pál pápa Pueblában: „Az egyház szabad akar maradni mindenféle egymással versengő rendszer vitájában, párharcában azért, hogy az emberé legyen az elsőbbség” (1977). Nekünk, magyar keresztényeknek arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy vannak nemzeti értékeink, melyeket lassan az elhalványulás, a feledés veszélye fenyeget. Ezek között elsősorban népünknek hazánk iránti szeretetét és ősi vallásos igényét emelném ki. Hogy a kettő mennyire összeforrott, azt jól példázta a legutóbbi esztergomi püspökszentelés. Tízezernyi tömeg ajkán éppoly átélt lelkesedéssel csendült fel a pápai és magyar Himnusz, mint a Szózat. Hogy milyen mélyen gyökerezik mindkettő - hazaszeretet és vallásosság - népünk lelkében, azt az elmúlt negyven év ideológiai feszültsége, a vallás és egyházellenes támadások fényesen igazolják. Miközben azonban az istenhit- és vallásellenes ideológia nemegyszer erőszakos terjesztése csődöt mondott, a lelkek mélyén élő hívő meggyőződés parazsa képes volt izzó maradni, az ideológiaként zászlóra tűzött nemzetköziség pedig képtelen volt a szívek mélyén a hazaszeretet érzéseit elhalványítani. Sem a nemzetköziség jelszava, sem a „vallás elhal” naiv törvénye nem volt képes tömegeket 66
