Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)

1989 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Sulyok Elemér: Az élet értelme és Isten keresése (Európai hittanárok 3. találkozója Luxemburgban)

A hitoktatónak azonban mégis szembe kell néznie a kérdéssel: hogyan beszéljen az élet értelméről. Az előadó felhívta a figyelmet V. Frankira, aki nem ad ugyan vallásos útmutatást, de nem is hallgatja el, hogy az élet értelmének keresése gyakran átlép a lélektan, az etika határain, és „metaklinikai” meggyőződést feltételez. Valamikor ugyanis minden emberben megszülethetik a kérdés, vajon meggyőződhet-e tevékenysége és élményei objektív értékéről, van-e életének végső értéke, mely független az emberi véletlentől. S. Freud az életet „meglehetősen érthetetlen komédiá”-nak („ziemlich unverständliche Komödie”), J.-P. Sartre pedig „haszontalan szenvedély”- nek („passion inutile”) tartotta. Aki viszont ezzel szemben hisz a teremtő Istenben és Jézus Krisztus kinyilatkoztatásában, az minden emberben istenadta önértéket lát. És az emberi kapcsolatok, a lelki egyensúly, a technika, a tudomány és a politika érdekében kifejtett fáradozásaiban kegyelmet és feladatot ismer fel. Ha a kereszténységnek ezt a válaszát sikerül megértetni a fiatalokkal, vagy legalábbis megsejtetni, akkor olyan kritériumokat és motívumokat adunk nekik, melyekről különben alig van tudomásuk.

Gyakorlati tanácsait az előadó a következőképpen összegezte. Az élet értelméről szóló tanításunk akkor járul hozzá tanítványaink fejlődéséhez, ha az életnek nemcsak lélektani és antropológiai, hanem etikai és vallási vonatkozásairól is merünk beszélni. Persze nem arról van szó, hogy gondolatainkat rövidre zárjuk, pl. így: „Isten nélkül nincs értelme az életnek”, hanem arról, hogy szegődjünk diákjaink mellé, adjunk nekik emberi segítséget, tárjuk fel előttük azt a távlatot, melyet egyedül a hit adhat meg. Megint csak nem az a cél, hogy lemondjunk szolid ismeretek közléséről, hanem az, hogy légkört biztosítsunk: merjenek a fiatalok előhozakodni legszemélyesebb nehézségeikkel. És ha már alkalmunk van beszélgetni, akkor ne elméletekre hivatkozzunk, hanem tapasztalatokra. Továbbá az értelmes élet lehetőségeiről szóljunk. És végül mutassuk meg: nem egy, hanem sokféle tapasztalat teszi értelmes egésszé életünket, így arra is fény derülhet, a szerencsétlenség, a szenvedés sem teszi szükségszerűen értelmetlenné az életet.

A számos hozzászólást kiváltó két előadás után Gerhard Ott müncheni tanügyi igazgató a konferencia témáját az elvilágiasodott európai kultúra látókörében elemezte. Kritikus és kiutat kereső gondolatait „Inkulturation als Inkarnation im Religionsunterricht an Gymnasien heute” címmel foglalta össze. Mivel az inkulturáció (= a hitnek a kultúrába való beültetése) - teológiai nyelven - az inkarnáció (= megtestesülés) folytatása, ezért egyfelől éltető erő az egyház üdvösségtörténeti útján, másfelől viszont a hit továbbadásának módszertani elve az iskolai hitoktatásban. Ha kultúra és hagyomány - a hit közvetítésének szűkebb értelmében - kölcsönösen feltételezi egymást, akkor az evangélium és kultúra között támadt szakadéknak, melyet VI. Pál korunk drámájának nevezett, messze ható következménye van mind az evangélium, mind a kultúra számára.

Az evangélium számára elsősorban az, hogy az örömhír nem testesül meg az életben, a nyelvben és korunk szimbólumaiban. A kultúra számára viszont az a következmény, hogy egészen más lesz, mint amelyben felnevelkedtünk. Ezt a helyzetet, mely mindnyájunk számára ismerős, az előadó néhány példával szemléltette. Renata Köcher nyomán a hitgyakorlatban bekövetkezett drasztikus visszaesésről beszélt. 1968 és 1973 között, tehát rövid 5 év alatt az istentiszteleteken részt vevő katolikusok száma Nyugat-Németországban 51 százalékról 35 százalékra apadt. A 80-as évek elejére a vallásosság az idősek ügyévé vált, a rendszeresen templomba járók fele 65 éves, ill. annál idősebb. Hollandiában a harlemi egyházmegye, melynek Amszterdam világváros is része, a jelenlegi 65 templomából 2000-re 53-at szándékozik eladni, s az ezredfordulóra már csak 12 istentiszteleti épülete lesz. A változások velejárója, hogy a fiatalok félénk idegenekként mozognak a keresztény fogantatású európai kultúrában.

De az imént említett példák azt jelzik-e, hogy az inkulturáció folyamata véget ért Európában? A kérdésre adandó választ - hangsúlyozta a tanügyi igazgató - nem szabad egyoldalúan értékelni. Mert egyrészt igaz, hogy az evangélium és kultúra együttélésének elenyészése okot adhat a szomorúságra, másrészt azonban egy új

52