Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 1. szám - KÖRKÉP - Koncz Lajos: Azonosulás az egyházzal és az ifjúság
kötődően - csak akkor szűnt meg, amikor XIII. Leó 1879-ben - főképp hittudósi érdemeire tekintettel - bíborossá nevezte ki. A világiak apostolságának eszméje pedig fokozatosan meghódította az egyházat, a század végétől kezdve, az Actio Catholica különböző szervezetein keresztül, míg végül a leghivatalosabb elismerést is megkapta a II. Vatikánum egyházfelfogásába építve. „AZ EGYHÁZNAK MILLIÓ KÉZRE VAN SZÜKSÉGE” - Nekünk, magyaroknak még kifejezetten meg kell említenünk e történeti folyamatban egy lépcsőt, a századforduló isteni ajándékát. Ez pedig Prohászka Ottokár életműve, ezen belül is főképp a „Modern katolicizmus" című könyve, mely püspöki-főpásztori programjának tekinthető 1907-ből. Ötven évvel korábban Pallotti Szent Vincét IX. Piusz személyes ismeretsége megmentette az egyházi elítéléstől, Prohászka 1911 -ben főképp e műve miatt indexre került. Amikor a most megjelent Prohászka-válogatásban ismét olvashatjuk a művet, a döbbenet és ujjongás vegyes érzelmei tölthetik el az olvasót, mivel a zsinat korszak- váltó eszméivel találkozik lapjain. Döbbenettel a prófétai előrelátás mélységén, és örömmel, mert pontosan azt halljuk, amit ma hallani kívánunk vagy felismerni immár nem nélkülözhetünk az „idők jeleinek” szorítására. Csak néhány idézet az egyház új látásáról s benne a világiak hivatásáról: „Közelebb kell hozni az egyházat a világhoz... Le kell gyűrni a világiszonyt”, „ne fázzunk a modern élettől s az új viszonyok közt is találjuk fel magunkat!” Prohászka mindenesetre nem zárkózik el a világtól. Nem hagyja vesztébe rohanni az emberiséget, nem tartja Noé bárkájának az egyházat, melynek semmi köze sincs az özönvízben fuldokló világhoz. „Voltunk-e már az elidegenedett kultúrának apostolai, kik égni, fölvilágosítani, megérteni, melegíteni, alkalmazkodni, szánni és szeretni tudnak? Ezekre van szükség!” - olvashatjuk a drámai felhívást a „Modern katolicizmus” első fejezetében. Prohászka reformlelkülete éles szavakkal marasztalta el az egyháziak maradiságát, tehetetlenségét, sürgeti a szociális reformokat, a népnyelvet a liturgiában, a világiak jogait az egyház életében (60 évvel a zsinat előtt!). íme egy idézet az utolsó, „Klérus-laikus” című fejezetből: „A laikus a kereszténységben nem az a profán elem, melytől a klérus borzadjon: a házas nem az a tisztátalan, akire a zárdaszűz sajnálkozva letekintsen; mi mindnyájan - az Apostol szerint - szentek, választott nép, királyi papság, arra van hivatva, hogy apostolkodjunk, buzgólkodjunk, térítsünk, neveljünk, tanítsunk. Kivált a mai világban lesz ez a hivatásunk, mikor a fejlődés a lelkipásztorság eddigi keretein messze túlcsap... Ne tartsa hát magát a laikus az egyházban másodrendű katolikusnak! A XX. század hullámzó tengerén küzdő egyháznak millió és millió szívre s kétszer annyi kézre van szüksége.” E laikusokra vonatkozó értékelésnek-teológián és korszükségleten túli, általánosabb hátterét is érzékeli Prohászka, mikor az „Egyházias érzületünk” c. fejezetben „az alsó néprétegeknek öntudatra ébredéséről” és „nagykorúsításra való törekvéséről" teljes megértéssel ír s hozzáteszi: „ennek megfelelően kell vezetni és intézkedni hagyni őt is... Ezt értem én itt demokrácia alatt”, mely szerinte be fog törni az egyházba is. Mindezek az eszmék - ismételjük - 60 évvel a zsinat előtt! „KRISZTUS ORSZÁGÁT TERJESZTENI!” - A II. Vatikánum három okmányban foglalkozott részletesen a világiak helyzetével és hivatásával. A Lumen Gentium, a legelvibb egyházokmány, a világban élő hívők teljes értékű egyháztagságát nyilvánította ki, és követelményként hirdette a világiak tudatos és tevékeny részvételét az egyház apostoli munkájában. A missziós vonatkozásokról az erről szóló dekrétum beszél, és a konkrét teendőket a világiak apostolkodásáról egy külön Határozat foglalta össze. Ebből idézzük a legsúlyosabb eszmei mondanivalót a 2. pontból: „Az egyház azért van, hogy Krisztus országát az Atyaisten dicsőségére a föld végső határáig elterjessze, és így minden embert részesítsen a megváltásban és üdvösségben, az emberek által pedig Krisztushoz kapcsolódjék a világmindenség. Apostolkodásnak nevezzük a titokzatos Testnek minden tevékenységét, amely erre a célra irányul, s amelyet minden tagja által gyakorol az egyház, jóllehet más és más módon... A világiaknak azon a címen kötelessége és joga az apostolkodás, hogy egységben vannak Krisztussal, a Fővel. A keresztség Krisztus titokzatos testébe oltotta, a 38
