Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 1. szám - KÖRKÉP - Koncz Lajos: Azonosulás az egyházzal és az ifjúság
Koncz Lajos AZONOSULÁS AZ EGYHÁZZAL ÉS AZ IFJÚSÁG Cserháti József püspök a Vigilia 1988/9. számában figyelemre méltó tanulmányban foglalkozott a magyar ifjúság mai helyzetével, lelkiállapotával, transzcendencia-keresésével, szellemi nyitottságával és általános reformlelkületével. Legjelentősebb gyakorlati mondanivalóját az egyik alcím fogalmazta meg: a fiatalok meghívása cselekvésre. E programjavaslat szociológiai szinten arra a megokolásra támaszkodik, hogy „a társadalom egésze hiányolja a szélesebb cselekvési teret”. És hivatkozik Pozsgay Imrének az 1987. évi lakiteleki találkozón adott interjújának hasonló megállapítására: „Milyen sokan vagyunk, akik hiányolják az aktívabb közéletet, azokat a lehetőségeket, amelyek a rossz közérzetből segítik kiemelni a társadalmat.” Ez az analógia óhatatlanul eszünkbe jut akkor, amikor a világi hívek helyzetét, lelki közérzetét próbáljuk mérlegelni, értékelni az egyházban, fokozott figyelemmel az ijfúságra. Ennél, a koruknál fogva sokkal érzékenyebb rétegnél különösen tapasztaljuk az általános elégedetlenséget, nyugtalanságot. Az elmúlt évtizedekben, a hatvanas évek végétől drámai formában jelentkeztek ezek a megnyilvánulások főképp nyugaton, olyan radikális lázadó formában is, mint kivonulás a társadalomból, terrorizmus, szembefordulás a hagyományokkal, minden tekintéllyel, s ezek sorában természetesen az egyházakkal is. Azóta csöndesedtek a szenvedélyek, de ez nem jelenti szükségképpen azt, hogy fel is oldódott minden feszültség. Bennünket itt természetesen nem az általános válságjelenségek érdekelnek. Abban szeretnénk tájékozódni, hogy az egyházakhoz, pontosan egyházunkhoz való viszonyában alakult-e az ifjúság helyzete, és pozitív irányban-e, és ha igen - mert hála Istennek, ezt lehet megállapítani -, minek köszönhető ez a változás. Meg kell vallani, hogy döntő mértékben az egyházban volt szükség egy szemléleti és magatartásbeli változásra ahhoz, hogy a világiak, köztük különösen az ifjúság, újra jól és otthonosan érezze magát az egyházi közösségekben. A VILÁGIAK APOSTOLSÁGA - A fordulat érzékelhetően és látványosan kétségtelenül a II. Vatikáni zsinaton kezdődött, de előzményei jó egy évszázad óta érlelődtek Európában a Szentlélek csöndes munkálkodása nyomán. És minden bizonnyal nem a Gondviselés tudta nélkül történt, hogy ugyanaz a Róma lett az új elindulásának színhelye, amely mint „hivatalos Róma” másfél ezer éven át a régit képviselte. Ez a „régi” az abszolút-hierarchikus egyházmodell érvényesülését jelentette, mely egy szűkén értelmezett megváltástani felfogás nevében kizárólag a papságot tekintette aktív tényezőnek az egyházban, a laikus csak passzív, befogadó elem lehetett.1 Ez a szemlélet egyébként jórészt érthető és jogos függvénye volt az európai szellem általános fejlődési állapotának is, és az akkori hívő közösségek számára a passzív állapot természetes volt, nem akadályozta az egyházban való életet és a vele való őszinte azonosulást. A változás elő jelei a XIX. század közepén tűntek fel, és elsősorban az általános, egyetemes apostolság felismerésében öltött testet. Konkrétan egy karizmatikus szent pap, Pallotti Vince római szemináriumi spirituális személyéhez kapcsolódik, akinek hatása - elég kemény egyházi visszafogás ellenére - fokozatosan bontakozott ki. Az eszmei felismerés teológiai népszerűsítője pedig a korszak két nagy teológusa lett: a római jezsuita Perrone (i-1876) és az angol konvertita Newman (t 1890). Hogy mekkora értetlenséget és ellenállást kellett legyőznie az új eszmének - ezt legjobban a Newman-ellenes, korabeli kritika hangjából érzékelhetjük, mely szerint a világiak apostolsága és az egyházért való felelősségük eszméje nem más, mint az anglikán protestantizmus maradványa. És ha ez az elv uralkodóvá válna az egyházban, bekövetkezhetnék, hogy „az egyház tévedésnek kitett tagjai vezetnék a tévedhetetleneket, ami semmiképp sem lehetséges.”2 E kritika - legalábbis Newman személyéhez 37
