Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Bogyay Mária: Együtt sérült barátainkkal
munkája mindannyiunk számára példamutató. Jó ízelítőt adnak az elkötelezett keresztény életből! - A falubeliek pedig ismételten rácsodálkoznak, hogy a „mai fiatalok” így is tudnak élni: imádkozva, keményen dolgozva SZERETETBŐL! A sérült gyermekek, hiányosságaik ellenére SZENTSÉGGÉ válnak számunkra. Lehetővé teszik a Krisztussal való mélyebb találkozást, mert „Amit a legkisebb testvéreink közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40). Közösségeink számára ilyen módon nyílik meg egy újabb út, hogy minél közelebb kerüljenek Jézushoz, hogy megtapinthassák és megérinthessék Ót.” * * * A SZENVEDÉS a maga szubjektív vetületében, az ember konkrét és megisméthetetlen belső világába zárva kimondhatatlannak, közölhetetlennek tetszik. Mégis, ugyanakkor talán semmi sem igényli annyira, hogy szóljunk, elmélkedjünk róla, hogy nyílt problémának tekintsük, mint a szenvedés a maga „objektív valóságában”... A szenvedés a betegségnél is szélesebb körű, összetettebb jelenség. Mélyebbre gyökeredzik, magának az emberségünknek a mélyén. Némi fogalmat a fizikai és erkölcsi szenvedés megkülönböztetésével alkothatunk. A különbségtétel alapja az emberi szenvedés kettős területe... Amennyiben bizonyos fokig rokonértelműekként használjuk a „szenvedés” és „fájdalom” szavakat: a fizikai szenvedés akkor jelentkezik, amikor valami módon „fáj a testünk”, míg az erkölcsi szenvedés a „lélek fájdalma”. Amikor erről szólunk, spirituális természetű szenvedésre gondolunk, s nemcsak az erkölcsi vagy fizikai szenvedés lélektani kísérőjére... A Szentírás a szenvedés nagy könyve... Az Ószövetség az emberről, mint pszichofizikai egészről szól. Az erkölcsi szenvedéseket együtt szemléli azokkal a fájdalmakkal, amelyeket a test különböző részei: a csontok, a vesék, a máj, a belső részek, a szív éreznek. Tagadhatatlan, hogy az erkölcsi szenvedéseknek szomatikus összetevője is van, s hogy gyakorta kihatnak a test egész állapotára. Az Ószövetség szóhasználata a szenvedés és a rossz kapcsolatát magától értetődően azonosságnak fogja föl... A kereszténység azt hirdeti, hogy a létezés alapvetően jó és vele együtt a létezők is jók. Vallja a Teremtő jóságát. Az ember szenved ugyan a rossz miatt, de ez nem egyéb, mint a jó hiánya... az ember azért szenved, mert nem részesül valamely jóban, bizonyos értelemben el van szakítva, vagy önmagát fosztotta meg ettőt... A szenvedés kérdését az ember szíve legmélyebb megrendülésével döbbent és nyugtalan értelemmel felteheti Istennek... A kérdés Jób könyvében fogalmazódik meg a legélesebben... Ugyancsak a Jahve Szolgájáról szóló, Izajás könyvében fellelhető ének mutatja meg a szenvedés kérdésének és válaszának irányát... Krisztus szenvedésével együtt minden emberi szenvedés egyszerre új helyzetbe került. Mintha Jób is előre megérezte volna ezt, midőn így szólt: „Tudom jól, él az én Megváltóm” ...Krisztus keresztében, nemcsak, hogy a szenvedés által beteljesedett a megváltás, hanem maga az emberi szenvedés is megváltást nyert. Krisztus anélkül, hogy maga bűnt követett volna el, magára vette a bűn átkának teljességét. Ennek a rossznak a megtapasztalása szabta meg Krisztus szenvedésének semmihez sem fogható mértékét. Az ő szenvedése lett a megváltásnak az ara. Erről szól a Jahve Szolgája éneke Izajásnál. S erről vallanak majd az Újszövetségnek Krisztus vérével szerzett tanúi, Péter apostol első levelének szavai szerint: „Tudjátok, hogy nem veszendő ezüstön vagy aranyon szabadultatok ki az atyáiktól rátok hagyományozott értéktelen életmódból, hanem Krisztusnak, a hibátlan és egészen tiszta Báránynak a drága vére árán” (1 Pt 1,18-19) Részletek II. János Pál pápa „Salvifici doloris” enciklikájából. 255
