Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Bogyay Mária: Együtt sérült barátainkkal
- de nem éltem azt. Két ponton különösen nem: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Mivel az önszeretetből önzés lett, én voltam az úr az életemben, nem pedig Jézus, azért csak jótékonykodásra futotta szeretet helyett. Amíg én a sikerek után futottam, Jézus már megkezdte gyógyításomat a sérültek által. Először mozgás- sérülteken keresztül állt az ajtóm elé és kopogtatott. Félreértettem! - Az eszembe sem jutott, hogy én vagyok a sérült, a béna és általuk ő, a Sebzett keres velem közösséget, hogy gyógyíthasson. Ellenkezőleg! - azt gondoltam, hogy ők szorulnak rám. Elkezdtem értük sokat tenni: kezük, lábuk, szájuk lettem. Sok-sok programot szerveztem, de ettől még a seb testemben és Krisztus testében nem gyógyult, sőt magabiztosabb, erősebb lettem, és mivel tettem a jót, igazoltam magam. - Papként annyira elgyengültem a produktivitásban, a versenyszellemben, a meghasonlottságban, hogy végül is meg kellett adnom magam Jézusnak. Beengedtem ajtómon, mire ő gyógyulást, újjászületést hozott a Szentlélek által életembe. „Elég neked az én kegyelmem, mert az erő gyöngeségedben lesz teljessé.” Hiszem és tapasztalom, végre az lehettem, aki vagyok: gyenge, bűnös, vak, szegény és mezítelen, akit Ő erősít meg, akit ő szabadít meg, akit ő tesz látóvá, akit Ő öltöztet fel az öröm és a béke palástjába. Elvezetett a sérült és sebzett testvéreinkkel való osztozás örömére, és bennük sebzett és önmagát kiüresítő, megtöretett, szeretetünket kolduló Jézussal találkoztam. Rajtuk keresztül megajándékozott önazonosságommal. Végre el tudom fogadni sebzettségemet, bűnösségemet, szegénységemet, fogyatékosságomat, és ezzel együtt istengyermekségemet. Boldog vagyok, hogy egy sérült már megosztotta velem életét, közösségre lépett velem, barátjává fogadott. Hiszem, hogy általa és a többi sérült által Jézus tovább folytatja papságomban a gyógyítást. Hiszem, ha az egyház egy tagja meggyógyul, akkor a test többi része is egészségesebbé válik!” „Jelei annak az új formának, amelyben az egyetlen egyház megvalósul.” A Bárka (Arche) közösséget Jean Vanier már 1964-ben megalapította, benne az értelmi fogyatékos emberek és a velük életközösséget vállaló barátaik együtt laknak. Jean Vanier 1928-ban született. 1950-ben otthagyta a kanadai tengerészetet, hogy filozófiai tanulmányokat végezzen. A doktorátus után a torontói egyetemen tanított. Vágyott a keresztény közösségre. Mint Noé bárkája, ők is válogatás nélkül befogadták a megváltásra szánt és az isteni üzenetet közvetítő fogyatékos embereket. Kezdeményezése visszhangra talált az egész világon. Lelkiségéből - melyre legjellemzőbb a sérültek, a szegények életével való teljes részesedés - sokat merítünk, hiszen belőle nőtt ki a „Hit és Fény” mozgalom. A közösség egyharmada értelmileg sérültekből, egyharmada szülőkből, egyharmada barátokból, különösen fiatalokból áll. A közvetlen személyes kapcsolatok miatt a közösségek 30 tagúak. Az értelmileg fogyatékos emberek egyszerűségükkel, szeretetigényükkel és szeretetadásukkal maguk köré vonják barátaikat és ezzel maguk segítik elő a közösség növekedését. A szülők barátságot és támaszt találnak e közösségekben, számíthatnak barátaikra, akik gyermekeiket értékelik, szeretik, és velük is megláttatják értéküket. Sok szülő és sérült gyermeket örökbe fogadó nevelőszülő már új erőre talált, visszanyerte életkedvét, önértékelését, hiszen rájuk Isten az átlagosnál nagyobb feladatot mert bízni, számíthatnak kegyelmére, segítségére is. Be kell valljam, a közösség újszerű lelkisége engem is mélyen érintett. Akaratedzésemben a jezsuita lelkiség, intellektuálisan a Ward kollégium hitoktatóképzője készített fel. Magamévá tettem: a „Nagyobbra születtem!” és „Ha Isten velem, ki ellenem”! alapállást. - A „Hit és Fény” lelkisége valami egészen más. Itt inkább a „leszállásra” kaptam indítást, ahogy Jézus tette a szegénnyel való teljes azonosulásig. A nagy erőfeszítések helyett, fontosabb a szív teljes kitárulása. A két iránynak szintézise a Lélek műve, de sokszoros önátadást, személyiségem korrekcióját, megnyílását kívánja meg. Jean Vanier legutóbbi lelkigyakorlata az ellenségszeretetben vitt előbbre, mivel rávezetett, az ellenség nem valami távoli, idegen jelenség, hanem az, aki előtt nem tudok kinyílni, akit szívesebben elkerülök. Ha Jézus kezét fogva szembenézek vele, csökkent szorongásom. Tudom, hogy csak megbékélt lélekkel lehetek képes 252
