Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Bajzáth Ferenc: Isten országába az jut, akinek van "szegénye"
szociális problémák, mi már mindent megoldottunk... Hamarosan összeáll a kép: X család él nyomorban, X idős, beteg kér rendszeres segítséget... A felderítés ezzel be is fejeződött. A második lépés: munkatársak keresése, megtalálása. Budapesten, de több helyen már az országban is kétféle templom van: ún. „általános”, és egy sajátos közösségi stílusra épített templom. Mindkettőnek sok előnye van: az „általános” jó lehetőséget kínál arra, hogy mindenki arra mozduljon, ami felé igénye van (lásd J.-M. Lustiger, Párizs érsekének nyilatkozata a Mérleg 1989/1. számában). - A közösségi stílusra épített templomokban, plébániákon ezért egyszerű a karitatív munka, mert ott adott közösség él. Hátránya? Az általános - általános maradhat, hiszen a hívek egy részének nincs igénye speciális munkákra. A szakosodott plébániák, templomok problémája az, hogy mi legyen azokkal a hívekkel, akik úgymond „nem férnek bele” abba a stílusba, amit a templomban bemutatnak. Plébániai tapasztalatunk az, hogy könnyebb az „általánosból” munkatársakat toborozni, mert a mozgalmak sajátosságuk miatt jobban önmaguk felé fordulnak, és stílusuk nem mindig „fér bele” a karitatív munkába-vagy a karitatív munka a közösség stílusába. A munkatársakkal kapcsolatban tapasztalat az is, hogy az „import karitász”, a más kerületekből jövő „szociális angyalok” amilyen gyorsan jönnek, olyan gyorsan el is röpülnek. Primitív formában a magyar egyházban is él a kísértés az „üdvhadsereg” módszerének követésére. Munkájuk részben kampányjellegű, részben - mivel nem élnek együtt a szegényekkel- kevésbé hatékony. Gondoljunk arra, hogy például a komoly hatékonysággal dolgozó St. Egidio közösség fiataljai Olaszországban együtt élnek a szegényekkel. Kiköltöznek arra a vidékre, ahol tevékenykednek, mindenben osztoznak velük. Nemcsak ünnepi alkalmakkor, nemcsak egy-egy találkozón. Összefoglalva: a plébánia területén a templomhoz kötődő munkatársak, akiket nem kötnek „speciális közösségi rítusok”, a leghatékonyabb munkatársak. Tévedés lenne azt gondolni, hogy csak a felnőttek végezhetnek karitatív munkát. Minden korosztály képes a szervezett, komoly tevékenységre.-Kezdjük a gyermekeknél! A hittanosok példaképe a hitoktató. Ha a hitoktató betegekhez is jár - főleg, ha lelkileg segíti őket - (áldoztatásra gondolok), ez már automatikusan vonzza a gyerekeket is: menjenek ők is, segítsenek „áldoztatni”, miközben észreveszik a betegeket, rászorulókat. Az alsó tagozatos gyerekek is képesek erre! A felső tagozatra járóknak már lehet speciális feladatot adni. A mi plébániánkon az általános iskolák felső tagozatába járó gyerekek egy része a „Regnum Marianum” közösségéhez tartozik. Adott tehát a lehetőség: közösségi feladattá tenni a karitászt. Ne legyen olyan közösség, mely ne végezne beteglátogatást, takarítást, bevásárlást. Azért a közösség munkája ez, mert egyénileg még nem lehet tőlük rendszerességet várni - közösségben azonban igen! A középiskolások részt vehetnek a „felderítésben”, ők bátran járhatják a városok utcáit, esténként a tanulás után dogozhatnak, fizikai munkával is segítve az arra rászorulókat.- A felnőtt korosztály karitatív munkája egészen más jellegű. Itt nem lehet „harci feladatokról” beszélni, nem szabad „idénymunkát” kívánni tőlük. A felnőtt korosztály felkészítése a karitatív, állandóan jelenlévő munkára egy sajátos lelkiség kialakításával kezdődik. Plébániánkon minden hónapban egy szombat délelőttöt a karitász munkatársak közös elmélkedésben, beszélgetésben töltenek, egy alkalommal pedig szentségimádási órán vesznek részt - így alapozzuk őket a munkára. A harmadik lépés: mit kell tenni? Itt, a mi kerületünkben a sok részmunkában elveszhetünk. Nem lehet annyi pénzt elvenni a templomtól, hogy kielégíthetnénk a rászorulókat. Régen rájöttünk már arra is, alkalmi segélyekkel, kampánymunkával nem lehet komoly tevékenységet kifejteni. A bevezetőben említett felmérés szörnyű eredménye bizonyítja, hogy segélyekkel, anonimsegítséggel, hivatalból kirendelt alkalmazottak bevonásával, SZTK-orvosi szinten eredményes munkát nem lehet végezni. A katolikus egyházközségi karitásznak módja van arra, hogy a legjobb, szinte egyetlen utat válassza: az egész embert segítse, támogassa. 237
