Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 4. szám - KÖRKÉP - Barsi Balázs: A jövő papjainak prófétai tanúságtétele
és most. A hit azonban egészen világosan megmutatja nekünk: szemlélődő életet (meleg, bensőséges, misztikus életet) élő igehirdető papokra, akik építik azt a közösséget, amelyről az első János-levél bevezetője ír. I. KONTEMPLÁCIÓ (SZEMLÉLŐDŐ ÉLET) A kontemplációval kapcsolatban Jézus életformájáról beszélek, aki nem volt sem aktív szerzetes, sem kontemplativ a szó későbbi értelmében, amikor már mintegy munkamegosztásként kettévált az, ami eredetileg egy volt. A Mária-Márta jelenet (Lk 10,38—42) már a korai egyház problémájáról szól. Természetesen annak is megvan az értelme, hogy Jézus Krisztus életének egy-egy mozzanata külön intézményes formát öltsön. A kontemplativ életet élő szerzetesnek pontosan az ad létalapot, hogy a Krisztus-hívőket állandóan figyelmezteti életük el nem múló, legalapvetőbb vonatkozására: a Jézus Krisztus arcán felragyogó dicsőség szemlélésére. A mai magyar egyháznak, minden híresztelés ellenére, éppen ezért leginkább szemlélődő szerzetesi közösségekre van szüksége. Ezen a szinten egyszerűen hit nélkülinek és materialistának tűnne az a szemlélet, amely a pap nélküli plébániák láttán természetükből kiforgatott kontemplativ szerzetespapokat küldene szét. Istené az egyház. Neki joga van és oka van oda hívni embereket, ahová akarja! 1. Minden ember szemlélődő. A pap pasztorációs munkáját alapvetően befolyásolja az, hogy mit tart az emberről, például a magyar emberről. Ma a kb. negyvenéves „hivatalos” egyoldalú materialista szemlélet ellen nagy erővel tör fel a fiatalságban a kontempláció utáni vágy. Ha erre nem figyelünk oda, akkor ne fanyalogjunk, amikor ezt a Lélektől belé oltott legerősebb ösztönt importáruból, teozófista és álmisztikus csoportok által felkínált gnosztikus forrásokból fogja kielégíteni (maga a kispap is!). Az ember képes csodálkozni. Csodálkozni pedig annyi, mint megragadva lenni a mindenséget felülmúló, de azon mégis átszüremkedő igazságtól, jóságtól és szépségtől. A csodálkozással kilépünk magunkból. Ez egyfajta extázis. Az ember sugárzást fog a mindenségből, akár tud erről, akár nem. - Miért van ez így? Mert Isten kezdettől fogva Leikéből adott neki, amikor „orrába fújta az élet leheletét” (Tér 2,7). A feltámadt Krisztus a bűn által légszomjtól fojtogatott embert elsősegélynyújtásban részesítette, amikor a Szentleiket lehelte rá: „Amikor beesteledett, még a hét első napján megjelent Jézus a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, bár a zsidóktól való félelmükben bezárták az ajtót. Belépett, megállt középen és köszöntötte őket: 'Békesség nektek!' E szavakkal megmutatta nekik kezét és oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: 'Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldetek én is titeket. ’ Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: 'Vegyétek a Szentlelket!'” (Jn 20, 19-22). - Ettől a második lélekadástól kezdve az ember még inkább szemlélődő. A Krisztus-hívő azt a Lelket kapta, aki ismeri Isten mélységeit is, meg az ember mélységeit is. A jövő a szemlélődő emberé, mert a jövő körvonalait csak ő látja: az egyetemes feltámadást, a végítéletet és a boldog örökéletet az új ég és új föld világában. Amikor valami nagy szenvedés érte nagyanyámat, egyszerűen így szólt: „De hát az Úr Jézus is szenvedett”. Lenyelte könnyeit és ment tovább. Mi ez, ha nem a legmélyebb kontempláció? Az elfogadhatatlan eseményt, ami itt és most elébe állt, belehelyezte a Krisztus-esemény világosságába. Nem oldotta meg, nem értette meg, de meglátta, hogy elfogadható Jézus Krisztusban, akinek hasonlókat kellett elszenvednie, hogy bemehessen dicsőségébe (Lk 24,26). A szemlélődés a logikai megértésen túl az értelem előtt és felett létező valóságot ragadja meg, illetve ettől ragadtatik el a Szentlélekben. - Ha az embertől elveszik ezt távlatot, megőrül. Istent nem lehet megtapasztalni a'szó mindennapi értelmében, de bennünk való életét igen, mert ez a mi életünk is: a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkben az Isten szeretete (Róm 5,5). Szívünk pedig tapasztalásunk világába esik. Pappá csak azt szabadna szentelni, akinek van lelki élete; vagyis arról képes tanúskodni, amit szemlél, a Szentlélek hatásáról, a benne folyó életről. 212
