Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Szeretet a hétköznapi környezetben
életét és ott kell hordozni egymás terhét. Azt a szeretetet dicsőíti, amely türelmes, jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem örül az igazságtalanságnak, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel (IKor 13). Ebben nincs költészet és romantika, hanem ez az emberi élet megtisztelése és követelménye. Ez a szeretet is be van állítva az örök élet vonalába és isteni forrásból táplálkozik. Azért lehet róla ilyen távlatokban beszélni: „Férjek, szeressétek feleségteket, mint ahogy Krisztus is szerette egyházát és áldozatul adta magát érte” (Ef 5,25). Krisztus a legfelső forráshoz nyúl vissza: „Amint engem szeret az Atya, én is úgy szerettelek titeket...ti is így szeressétek egymást” (Jn 15,9-12). Itt válik világossá, hogy a keresztény értelemben vett szeretet az örök élet hangulatának és békéjének az elővételezése lehet. Biztonságot, önbizalmat csak az a környezet adhat, ahol az ember érzi, hogy egészen elfogadták és egy felsőbbrendű élet hordozójává tették. Érdemes azon is elgondolkodni, hogy a lét, az élet és majd az üdvösség Isten ajándéka. A teremtés célját nem lehet másként értelmezni. Az egyes ember számára azonban csak a hívő környezet tükrözheti ezt az ajándék jelleget. Amit Krisztus az Atyától hozott, azt a szeretetet és jóakaratot kell továbbadni. Az önmagunkból való kilépéshez, tehát nem hiányoznak a motívumok. Önzésre, ellenszenvre és ellentmondásra hajló természetünket azonban nem könnyű a kötelesség igájába betörni. Nem könnyű azt sem megtenni, hogy előbb induljak el a szeretet követelményének útján, előlegezzem a tiszteletet és a jóakaratot és bízzam abban, hogy érzelmeim is legyőzik a közömbösséget vagy az ellenszenvet. Kevesebb az érdem ott, ahol az ember érzelmeitől vezetteti magát és minden tette ennek az érzelemnek a megnyilvánulása, sőt táplálása akar lenni. A szeretetet lehet belső idegenkedéssel is gyakorolni. Ha Krisztus megkívánta a megbocsátást, a rossznak jóval való viszonzását és az ellenség szeretetét, akkor az ilyen keresztény magatartás alól nincs felmentés. Inkább azon kell töprengeni, hogy hogyan tegyünk meg mindent olyan környezetben, ahol csak érdektelenséggel, hidegséggel és visszautasítással találkozunk. Biztos, hogy itt minden érzelmes színezetű megnyilatkozás idegenül hat - azt nem is szabad erőltetni. Annyit azonban érzékeltetni kell, hogy a hitem követelményének eleget teszek, s azt mindenki értelmezze úgy, ahogy akarja. Isten országának terjedéséhez hozzá tartozik a „kereszt balgasága” is, amit Krisztus ilyen keleti képekkel illusztrált: Ha megütik jobb arcodat, nyújtsd oda a balt is. A mindennapi együttélés békéjét és hangulatát a megszokottság, az unalom és az állandó ütközés teszi próbára. Akik együtt vannak, azok ismerik egymás hibáit, kinövéseit, fogyatkozásait. Egymás útjában állnak, sőt akárhányszor az idegeire mennek. Egyik házastárs nem imponál a másiknak, nem elég figyelmes, a gyermekben nincs elég öröm, nem lehet rá büszkének lenni. Az öregek érzékenyek, sértődöttek, igényesek. A fiatalok pedig azt érzik, hogy az öregek terhűkre vannak, akadályozzák szabad mozgásukat. A szomszédok bömböltetik a rádiót és a televíziót. A munkahelyen levő társak kihasználják egymást, irigykednek, versengenek. A barátok mellőzik egymást, gyanakodnak, túl sok igényt támasztanak. Ugyanakkor a közélet viharai és bajai is hatnak mindenkire. Az a szeretet tehát, amelyet jóakaratnak, nagylelkűségnek, türelemnek mondunk, nem könnyű. Fel is merül a kérdés mindig, hogy meddig kell elmennem? Mikor nem válók nevetségessé? Mikor mondok le jogaimról? Igaz, előttünk áll a szentírási mérték, hogy „úgy, mint magadat”. Viszont újabb kérdés az, hogy mikor szeretem magamat helyesen? Meddig kell áldozatot hoznom, hogy még a szeretet vonalában maradjak? A Szentírásban olvassuk a felhívást, hogy ha valaki kényszerít ezer lépésre, menj vele kétannyira. De az is benne van, hogy figyelmeztesd testvéredet, ha vét ellened. Először négyszemközt, azután tanúk előtt, azután az egyház színe előtt (Mt 18,15-17). Ha nekem kötelességem a szeretet kedvéért tűrni és áldozatot hozni, vajon ahhoz nincs jogom, hogy a másikat is kellő módon rászorítsam a kötelességteljesítésre? Ma bizonyos vonatkozásban divatos lett az erőszakról való lemondás hangoztatása. A tapasztalat azt mutatja, hogy ebben mindig van egyoldalúság, sőt magát az elvet is legtöbbször valaki 199
